Az Erkel kert udvara csaknem olyan zajos volt egykor, mint mondjuk a Szalki-szigeti szabadstrand. Dr. Tóth István múltidéző vendégposztja.
Az udvarban a mindenki által 26-osként emlegetett 26. számú Állami Építőipari Vállalat és társai is gondoskodtak időről időre a gyermekkor színesebbé tételéről.
Játék az élet
Árkot ástak például részünkre, amit ők egyébként tudatlanul csak a távfűtés bevezetésével kapcsolatos munkálatoknak tekintettek. Máskor állványokat emeltek nekünk, amikről azt gondolták, hogy azok az épület színezésére szolgálnak, holott a későbbiekben divatossá vált mászófalak előhírnökei voltak.
Akármibe is fogtak a szakik, úgy tűnt, mintha gondosan ügyeltek volna arra, hogy számunkra értékes dolgokat hagyjanak az udvaron. A hordozható kovácstűzhely és a kétkerekű japáner éppen úgy játékként volt használható a munkaidő végétől, mint a meggyújtott karbid is. Amikor levonultak a számukra csak építési területet jelentő udvarról (ami nekünk olyan volt, mint a Pál utcai fiúknak a füvészkert), mindig hátrahagytak ezt-azt, ami komoly értéknek ígérkezett a magamfajta gyerekek részére. Az ácskapcsok és az állvány bilincs például sokáig ott pihent az előszobánk sarkában, míg rá nem ébredtem, hogy egyikkel sem tudok igazán mit kezdeni.
Mindig történt valami
Nem mintha nem lett volna eléggé mozgalmas a gyermekkorunk a felnőttek akaratlan segítsége nélkül is.
Az udvaron mindig történt valami. Kinéztünk az ablakon, és, ha megláttuk valamelyik cimborát, hiába mondta anyánk, ne kapkodjunk a reggelivel, amilyen gyorsan csak lehetett, lapátoltuk magunkba az ételt, hogy mielőbb az udvaron lehessünk.
Akkoriban még nemigen voltak olyan munkahelyek, ahol foglalkoztatni tudták volna anyáinkat, így a konyha ablakából kipillantva el tudták látni a gyerekfelügyeletet. Az udvar volt a mi óvodánk, majd később a napközi otthonunk. Nem kellett ahhoz óvónéni, sem tanítónéni, hogy megtanítson bennünket különféle játékokra. Valamiképp jöttek azok maguktól is.
A srácoknál a foci természetesen mindent megelőzött. Kissrác korunkban az aszfaltos "kiskör", később a mögötte levő egykor füves, de a rendeltetésszerű foci használattól erősen foltos parkban folytak a küzdelmek, hogy aztán a legjobbaknak ez már kevés legyen. Így jött létre ifjúságunk valóban legendásnak mondható kispályás csapata, az Lboys.
A focizásnak kiegészítő sportága volt a lábtenisz, vagy népszerű nevén a lábtengó. Az aszfaltra krétával rajzolt négyosztatú pálya a bentmaradáshoz technikás játékot igényelt.
Végtelen történet, élő közösséggel
A nyár slágere természetesen a gyerekcsapatok Dunára vándorlása volt a "Cső"-nél, vagy a kórház térségében a "Strand"-ra, illetve a Szalki-szigeti szabadstrand-ra. Persze, szóba jöhetett az uszoda is, ahol névről ismert sellők és kamasz megfelelőik vívták ki nemzedékünk elismerését.
Aztán ott volt még a többi móka – a Jöjjön az a híres nevezetes..., az Amerikából jöttem, az Adj király katonát!, a bigézés, a snúrozás, a pöckölés, a sárkányeregetés – és még ki tudja, hány játék, amelyekhez több kellett, nem volt elég egy gyerek, mint manapság a mobiltelefonos játékokhoz.
Hiába, fejlődünk...
Dr. Tóth István
(A kép archív felvétel az Erkel kertről)
