Régi idők legendás, féltve őrzött kincsei – és persze a megelevenedő emlékek dr. Tóth István vendégposztjában. Személyes várostörténet.
Olyan idők járnak, amikor a piros pöttyös labdát – ha egyáltalán van rá igényünk – már régen nem a Vasmű úti neon feliratos Sport-, Játék- és Hangszerboltban vásárolhatjuk meg, hanem például egy kínai áruházban, mint tettem én is a közelmúltban Dunaföldváron. Amúgy semmi szükségem nem volt rá, de nem mehettem el nélküle, mert egy pillanat alatt visszahozta gyerekkorom emlékeit.
A játék tere és a játék szere
Kétféle pöttyös létezett. Egy nagyobb átmérőjű, ami inkább a kisebbek és a lányok játékszere volt, és valamivel több mint húsz centis, ami árában is tükrözte a méretét, hiszen egy huszasért lehetett megvásárolni.
A nagyobb, cirka 40 centiméterével fel-feltűnt a Szalki-szigeti szabadstrandon is (a sziget akkoriban egy ideig az Ifjúság-sziget nevet viselte, de csak a buszosok emlegethették így legfeljebb, mert végállomásként ez volt feltüntetve járműveiken), vagy a keszonoknál, a "strandon", illetve az uszoda homokjában. Lehetett egymásnak dobálni, vagy röplabda mozdulatokkal ütögetni, némi problémát mindössze az jelentett, ha a labda és a baba mérete között elhanyagolható volt a különbség.
Az igazi pöttyös azonban a huszasért megvásárolható volt. Ezzel lehetett feldobós játékot, vagy "Jöjjön az a híres, nevezetes ... " elnevezésű kidobóst játszani, fejelni, stukkolni vele az udvarban, illetve a vízben, víz mellett, lábtengózni a flaszterre krétával felrajzolt pályán, vagy csak úgy egyszerűen pattogtatni, a magunk örömére.
Már a szaglása is örömöt szerzett, a friss gumiillat, amit egyik másik érzéketlen felnőtt talán szagnak nevezett volna, mert nem volt vele tisztában, milyen örömöket tud szerezni nekünk ez a gömbölyű gyönyörűség.
Annak idején sokáig a pöttyös volt a mi focilabdánk is.
A focilabda, ami röplabda volt
Nekem ugyan apám kérésére az ugyancsak Erkel kert 14-ben lakó Kiss Józsi bácsi hozott egy leselejtezettet (suszter lévén ő javította a Kohász bőrlabdáit), amiről csak később tudtam meg, hogy igazából röplabda. Mint ilyen lényegesen könnyebb volt a focinál, ami csak annyiban módosult, hogy annyi dobozos cipőkrémet kentem rá, amennyit csak elbírt. Tele volt ugyanis horzsolással, ahogyan akkoriban mondtuk, plezúrral.
Én azonban addig kenegettem, kefélgettem, míg a nyugdíjba küldött ütött kopott labdából négerbarnán csillogó (így mondtuk a sötétbarnát), egészen kívánatos bőrgömb lett.
Ez aztán jó darabig meg is határozta a további sorsát, hiszen dehogy akartam én őt kitenni a magam és cimboráim durva rugdosásának. Őriztem, babusgattam, olykor-olykor fényesítgettem, és úgy tekintettem rá, mint ahogyan talán ma örülnek a srácok az újonnan kapott mountain bike-nak.
Aztán egy nap, már nem bírtam tovább, hónom alatt a focival, kisétáltam a cimboráim közé. Egy-két nap alatt szétrugtuk. A bőrszeleteket összetartó zsinór is öreg volt már, nem bírta a gyerek lábak inzultusát, így aztán a hosszú hetek nyugalma után, végleg betöltötte hivatását, és egy szottyadt bőrkupaccá alakult.
Maradt tehát a pöttyös gumilabda. Mert a pöttyös akkoriban – mondom – gumiból készült, nem úgy, mint manapság, műanyagból.
De hát nem ez az egyetlen mű-anyag életünkben.
Dr. Tóth István
(A kép illusztráció, forrása a Fortepan)
