Fekete lap a település történelemkönyvében

Koszorúzás, rövid köszöntők sora, majd a történtek felidézése szerepelt az esemény programjában: a Pentele Baráti Kör és a Pentele Nyugdíjas Klub a város történetének egyik legszomorúbb fejezetére hívta fel a figyelmet a Penteléről kitelepített családok emléke előtt tisztelegve.

Soha többé ne legyen

A mementó egyúttal figyelmeztető célzatú is, hangsúlyozta a DSTV kamerája előtt Pálinkás Bertalan, az eseményt szervező egyesület elnöke:
– A pentelei családok erőszakos elüldözése, kitelepítése máig sajgó seb, hiszen sok leszármazott, rokon hordozza ezt a gyászos örökséget. Ami 1950. november 30-án történt, az a kommunista rendszer megbocsáthatatlan bűne, hiszen egy nap alatt negyvennél több családot telepítettek ki. A település elismert, tisztességes, köztiszteletben álló polgárait fosztották meg az életük munkájának gyümölcsétől, teljes vagyonuktól – az egész addigi életüktől. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a rezsim lelketlen és megmagyarázhatatlan lépése nemcsak az érintett családokat, de egész Pentelét derékba törte – pontosan ez volt egyébként az akkori döntéshozók legfőbb célja. A megemlékezésünk éppen azt célozza, hogy hasonló szörnyűség soha többé ne fordulhasson elő!
Egyetlen család példáját említette Orosz Csaba önkormányzati képviselő – a Kádár-völgy névadó famíliájának szomorú történetét elevenítette föl:
– A városban is kevesen tudják, hogy a völgyet nem egy mesterség képviselőiről, hanem egy családról nevezték el: Kádárék lakóhelye a Baracsi úti arborétumban álló ház volt, így azon túl, hogy az összes érintett család gyászában osztozom, róluk külön is szólnék. Volt szerencsém találkozni egy érintett családtaggal, Aurél bácsiban szorgalmas, jólelkű, csupaszív embert ismerhettem meg – aki ráadásul több gyümölcsfával is gazdagította a város zöld szigetének állományát. Feltett szándékom, hogy a Kádár-család sorsára egy szerény emléktábla figyelmeztessen valahai lakhelyükön – tiszteletünk jele mellett azért is, hogy figyelmeztessen: még egyszer megengedhetetlen, ami az elüldözött penteleiekkel történt.

A megtorló hatalom

Részletes és nagyon pontos előadással szolgált a kitelepítések menetéről Horváth Tamás: a Dunaújváros mesél blog szerkesztője várostörténeti kalandozásai során szembesült a kommunista rezsim bűnével – mint beszámolójából kitűnt, várostörténeti kutatásainak a legszomorúbb eseményei közé tartoznak az 1950-ben végrehajtott kitelepítések:
– Ezek nem kerültek címlapra, a korabeli propagandasajtó természetesen igyekezett eltitkolni minden ezzel kapcsolatos információt, a hírek ebben az időben inkább a városunkba érkező szovjet sztahanovistákról szóltak, akik az általuk bemutatott munkamódszerrel próbálták felgyorsítani az építkezés amúgy is feszített tempóját, de a jelenlegi történelemkönyvek is csak érintőlegesen említik történelmünk egyik legborzasztóbb tisztogatását. 
Mint az előadásból kiderült, a kuláklisták összeállítása után következett Pentele történelmének már említett gyásznapja.  Horváth Tamás arra is kitért, hogy mindmáig homályos, pontosan mi alapján történt a családok kiválasztása – a lényeg, hogy 1950. november 30-án a családok már a lefekvéshez készülődtek, miközben rendőrök lepték el a falut, és elkezdték kézbesíteni a kitiltási határozatokat. A hatalom kíméletlenségének érdekes mellékszála, hogy a tisztogatás során a helyi rendőröket kikapcsolták az akcióból – míg az addig becsületes, dolgos emberekből hirtelen közbiztonságot veszélyeztető bűnözők váltak, ráadásul a kitiltási határozat egyrészt azonnali volt, másfelől a közös háztartásban élőkre is vonatkozott.
Szó szerint borzalmas bűntett: teljes családokat telepítettek ki, ingó és ingatlan javaikat lefoglalták, állami tulajdonba vették. A listán szereplőket öt felé telepítették: Szarvasra, Kondorosra, Túrkevére, Hajdúnánásra és Püspökladányba kerültek – jobb esetben a szállásadó megosztotta velük a házát, de volt olyan kitelepített is, aki istállóba került. Állandó ellenőrzéseknek voltak kitéve, és a kijelölt lakhelyet nem volt szabad elhagyniuk. A veszteség óriási, és nemcsak a tragikus egyéni, családi sorsok miatt.

Szomorú kötelesség, de kötelesség emlékezni – hogy még egyszer ne kerülhessen hasonló fekete lap a város történelemkönyvébe.

(Fotó: Végh Zoltán)