Sugárúti Fesztivál: városi világtalálkozó és időkapu a Vasmű úton (teljes galériával)

Hadd kezdjem egy fontos, mi több, revelatív erejű felismeréssel, ami ráadásul nem újkeletű, hanem egészen pontosan az első, 2022-es, nagyon szép emlékű, bár a mostaninál tényszerűen kisebb léptékű fesztivál első pillanatiban fogalmazódott meg bennem.

Erre vágytunk, ezt akartuk!

Tehát 2022, napfény, koranyár: amikor először sétáltam még kora délelőtt, a készülődés perceiben a Vasmű út közepén (nem a járdán, hanem az úton!), és megnéztem a maga pompájában az a valóban egyedülálló keretet, kulisszát, ahol ez az egész megtörténik, mert megtörténhet – akkor még maroknyi, de annál lelkesebb közösség, csapat kegyetlenül komoly és nagy melójával –, és először találkoztam a nagy menetre (és még több eszeveszett melóra) készülő, mégis lelkes, mosolygós, vidám barátokkal, akkor szó szerint szíven ütött a felismerés, hogy igen, ezt AKAROM, ezt a miliőt, hangulatot, mókakacagást, barátságos együttműködést. Hogy a Sugárúti mint gondolat és lehetőség messze, de nagyon messze túlmutat egy nap önfeledt nosztalgián, retró hangulaton: ha valami, ez lesz, ez lehet a tükre, lenyomata, programja a „dunaújvárosi identitás” nagyon nehezen (vagy sehogy se) leírható, de folyamatosan érzett, gondolt, megélt frázisának.
Vidám emberek, tevékenyen és önfeledten és együtt. Nem egy bonyolult képlet, de – és pontosan ez volt a tapasztalatom az idei majálison is – remekül működik. Erre vágytunk, erre készültünk, ezt akartuk újra, és bár nagyot nőtt a négy éves gyerekecske, végül is ez az érzület valóban remekül működött. Tényleg csak néhány példát szeretnék hozni rá, de aki nem hiszi, az nézze meg itt vagy bárhol a közösségi terekben a fesztivál képeit. 

A parkőr vallomásai

A fent vázolt érzület a Vasmű útra készülve már a víztoronynál elkapott, egészen konkrétan Milcsevis Tibor torinói csodája, patikán csillogó 55 éves Fiat 125 Special típusú személygépjárműve előtt állva, hogy aztán Vidumánszki Balázs és családja oldalkocsis (!) Pannónia T5 háromkerekűje előtt már tényleg söprögessem a leesett állam. (Apróság, de jellemző apróság, a családfőnek még az övcsatja is „pancsis” volt, eskü.)

Az utat végül Oláh János közgazdász és Skoda-hívő 1976-ban készült 120L típusú kocsijával tettem meg, menet közben a kasztni jellemzőitől a működési elvek ármádiáján át a tengelytávig bezárólag olyan előadással körítve, ami végén csak a csodálat hangján tudtam köszönetet mondani az alkalmi fuvarért. Megjöttünk. 
A Sugárúti Fesztivál most sem hazudott, Pintér Tamás polgármester lelkes, de barátian rövid köszöntője után a susogós mackóba bújt Mezei Zsolt alpolgármester irányította a felvonulók ármádiáját – sokan jöttek, sokan csapatostul (mögöttem például egy jégkorongos egység vonult, a jövő Ladányi Balázsai és de pláne Erdősi Tigrisei ráadásul olykor elképesztő csatazajt varázsoltak a flaszterre), meg sokan beöltözve. Erről megint két, sőt három dolog: az egyik, hogy igen, a parkőr viselete napsütésben nagyon forró, és igen, a szép zöld gyep bizony hiányzik – aki ismer, tudja, mindent meg is teszek a város visszavadításáért –, viszont ennyi áldozatot megér a mulatság. A másik, hogy jövőre tessék még jobban kihasználni a Bartók Kamaraszínháza kínálta jelmeztár viseleteit, aki most élt a lehetőséggel, nagyon szerette – a jó példa meg ragadós, mint tudjuk, nagyon fogja szeretni más is. A harmadik legyen a finom kritika hangja: amikor az előttem haladók spontán rákezdtek az „Itt van május elseje” kezdetű és című opuszra, akkor bevillant, hogy ez a tényező bizony hiányzik a majálisból. Attól még nem fogjuk visszaállítani a Városháza térre Lenint, ha ezek a mozgalmi dalok adják a felvonulás zenei keretét, de nagyot lendítenek a hitelesség-faktoron, ami egy ilyes programkavalkádnál elsőrendű tényező. (Meg az is nagyot dobna a hangulaton, ha sikerülne a veterán verdák felvonulását összehozni a fúvószenekar zenés ébresztőjével.)
Ami viszont fontos és jó: elképesztő méreteket öltött a felvonulók száma, ugyanakkor megmaradt az eseménysorozat egyik csúcspontjának számító programelem fésületlensége, zabolátlansága, vidám, oldott közösségi jellege. (Azt, hogy mennyire merített ki a tüzes parkőrgúnya fölé kanyarított Öntelt mackó keret végigcipelése, most hagyjuk, sokan szerették, én is imádtam, ez ténykérdés, de amikor az ICA-D bázisára visszatérve Várnai Gyula képzőművész és viccmester megkért, hogy vigyem már még egy kört, nem volt őszinte a kacagásom.)

Képes kincstár a kavalkádról: keresd magad!

A Sugárúti Fesztivál sok minden más mellett, de közel sem utolsósorban kolosszális tabló, elképesztő arcokkal és kacagtató viseletekkel, meg olyan apróságokkal, gesztusokkal, amiket tényleg csak a fotós szem vesz észre, és tényleg csak akkor, ha nagyon-nagyon közel megy a témához. Az idei forgatag is tele volt megörökítésre méltó és érdemes pillanatokkal, örvendetes, hogy nagyon sokan vállalták a nemes feladatot. (És most tekintsünk el attól, hogy mindenki, de tényleg mindenki bőszen fotózott, vidizett, küldte a családi képtárakba és az ismerősi körökbe a képek és hangképek özönét.)

Hármat gyorsan ki is emelnék, és hadd legyek icipicit elfogult: a DSTV stábja fáradhatatlanul rótta a kilométereket és vette az adást, és apró megszakításokkal a veterán autók begördülésétől az esti Digitál-buliig készítette képeit Zozó telepes barátom, a DO és hetilapunk fényrajzásza. Nekik gigantikus pacsi mellett kollegiális köszönettel tartozom, a többieknek – az „Így látjuk Mi!” örömfotós csapata tagjainak és a Retró Panoráma révén külön programelemmé avanzsált fotóklub népes és lelkes közösségének – meg csak úgy, szimplán jár a tisztelet hangja és a parkőrsapka bősz lengetése azért, hogy itt voltak, dolgoztak, és elkészítették azokat a képeket, amiket majd a mi leszármazottaink nézegetnek így vagy úgy hetvenpár év múlva.

A közösség város- és világmozdító erejével

A tömegesség persze más frontokon is alakított a fesztivál hangütésén, nagyobb nyomás nehezedett a közösségi pontokra, de – hőseink, tényleg – rendületlenül bírták. És nagyon jó, hogy bírták, és nagyon jó, hogy megmaradtak ezek a programszigetek, mint ahogy az is jó, lett színpad a bemutatóknak, változatos és gazdag, végig csalogató és olykor tényleg kolosszál tömegeket vonzó kínálattal. Amely kínálat – és ez is perdöntően fontos, ha a Sugárúti jellemzőit vesszük sorra – nem részben, nem is jórészt, hanem teljesen városi produkciókból állt össze, mint ahogy szintén dunaújvárosi aktorok alkották az idén is komoly programmal kirukkolt Zenelánc (versekkel, sőt, immár tánccal is erősített) sorozatát. Jöjjön megint egy kis finomhangolás-igény: meggondolandó, szerencsés-e a programok alatt a Csepel furikáztatása, az viszont hadd legyen elvárás, hogy amikor a Zenelánc a színpad közelébe ér – az itt is, ott is előforduló csúszások miatt ez visszatérő gond –, akkor a színpad picit kivár, tíz perc üzemszünet még akár egy fellépés közben is elképzelhető, vagy be kell lőni átállásra az adott (összesen inkább egy, mint kettő) zenés-táncos attrakciót.
Ez persze csupán jobbító szándékú dödögés az egész kavalkád fantasztikus húzásához képest – merthogy ebben a történetben mégis a közösség ereje a lényeg. Remek, hogy például a József Attila Könyvtár vagy a Kortárs Művészeti Intézet csapata évre év kitalálja a saját csábító, izgalmas, látványos és nagyon-nagyon közönségbarát sokadalmát. Szenzációs, ahogy a Pentele Baráti Kör és a Dunamenti Regionális Népfőiskola kollaborációjával kegyetlenül erős kézműveskedős-hétpróbás program alakult. Valóban példás, ahogy a településtörténet iránt elkötelezett felületek (Üdvözlet Dunapenteléről, Dunaújváros Mesél)  folyamatosan remek kínálattal csalogattak, mint ahogy az is nagyon megható gesztus volt, hogy – ha csak a láthatóság erejéig, de – „kitelepült” az Intercisa Múzeumból a Vidám Park lovacskája és dodzsemje, meg az ikonikus emlékű Galambok szobor darabjait is láthattuk. A múlt, újra, él, velünk, bennünk, és persze picit általunk is.

És itt jutunk el a fesztivál leglényegéig. Vannak is, lesznek is még megoldandó feladatok, van hová fejlődni, van még kit megszólítani, bevonni, ez kétségtelen. Viszont az is vitán felül áll, hogy a Sugárúti Fesztivál nem pusztán a miénk, nekünk van, sőt, nem pusztán általunk fejlődik, változik, alakul. A Sugárúti Fesztivál: mi vagyunk. Mindannyian. Amikor összefutottam a volt osztálytárs Szlobcsival (Szloboda Éva), aki picit sem mellékesen hat éven át volt az egyiptomi aerobic-válogatott szövetségi kapitánya, utána Orbán-Ducos Tamással pacsiztam, aki meg home office rendszerben ügyködő informatikusként éppen tavaly választotta ismét lakhelyéül a várost, akkor újra megerősíttetett, hogy nem túlzás a Dunaújvárosiak Világtalálkozója frázis, hanem egyre kontúrosabb valóság. És persze nemcsak remek, de városi viszonylatban meghaladhatatlan esély az időkapu csodájára: a jelenvaló fesztivál úgy idézi meg a múltunkat, hogy egyúttal a lehetséges jövőről is mesél. A múltjára és teljesítményeire büszke, okos, vidám és derűs városról, ahol jó lenni. És jó élni. 

A tegnapi első eresztés után teljessé vált a fesztivál galériája is: a hangulatról meséljenek a képek – és persze a felszólítás itt is él: keresd magad a forgatagban!

(Fotó: Végh Zoltán; a DSTV, a DO, valamint a Dunaújváros közéleti hetilap a Sugárúti Fesztivál médiapartnereként vette ki részét a programsorozat népszerűsítéséből!)