Atyaég, hihetetlen, pedig igaz, kisjubileumot ült a kezdeményezés, idén már ötödszörre futott neki szeretett városunk a Sugárúti Fesztivál monstre programsorának. A bevált recepten alapjaiban nem módosítottak, ráadásul a közönség is változatlan, sőt, egyre növekvő lelkesedéssel és intenzitással vetette magát az élményzóna kínálatába. Irány a flaszter!
Naná, a dr. Tóth István címzetes főjegyzőtől kapott, számomra immár kötelező viseletben, a parkőr-egyenruhában vágok a fesztiválnak, mit vágok, a veteránautó-felhozatal egyik féltett kincsén, az 1969-es, csodák csodájára már akkor hazánkban forgalomba állított Volvón gördülök a Rómaitól egészen a Vasmű útig. A járgány gazdája, a városban nevelkedett, most a távoli Kulcson élő Nagy István lelkesen meséli a gyerekkori álom megvalósulását, a 15 éves bakancslistás történetet. Az alapélmény máris adott, újra kinyílt az időkapu – itt van május 1-je, kezdődik a Sugárúti Fesztivál.
Nosztalgikus felhangokkal
Oké, elfogult, sőt, lényegében a kezdetektől érintett is vagyok, látom az ívet, a növekvő népszerűséget is, az eseménysor visszatérő (többnyire örvendetes) motívumait is, meg persze azokat a gyerekbetegségeket is, amiket majd idővel biztos sikerül levetkőzni. De a lényeg: ami az elmúlt években reményteli, nagyon szép kísérlet volt, az mára kvázi rutinszerű, sok tekintetben önjáró, vidám programsorrá, egyúttal a sokat emlegetett "dunaújvárosi identitás" meghatározó tényezőjévé vált. Tavaly még félve írtam ki, most bátran vállalom: jó esély mutatkozik arra, hogy idővel – akár éveken belül – valóban eljutunk odáig, hogy senki nem érzi túlzónak a Dunaújvárosiak Világtalálkozója frázist vagy nevet a kavalkád kapcsán.
Mindenütt végig persze ezúttal sem lehettem jelen, a beszámoló most is hiperszubjektív lesz, de pláne azért is, mert az eseménysor legnagyobb programján most sem csak nézőként vettem részt: amikor Nagy Ervin megválasztott országgyűlési képviselő – szintén gyerekkori álmát valóra váltva – a tűzoltó Csepel kormánya mögé pattant, miközben Pintér Tamás polgármester a platóról előbb rögtönzött forgalomirányító minőségben ténykedett, majd hivatalosan is megnyitotta a fesztivált, akkor már a Kortárs Művészeti Intézet (ICA-D) alkalmi várostörténeti anyagának egyik kellékével a nyakamban meneteltem két remek jó harcostárssal, Tóth Kálmán képviselővel, valamint Vass Tamás barátommal együtt, akik szintén örömmel vállalták a kihívást. (Igen, az "Öntelt mackó" nagy kedvencem, dögnehéz, fárasztó, izzadtam most is, mint a ló, de már most szólok, hogy jövőre is vállalom!) Mivel közvetlenül a felvezető kocsi mögött – és egy-egy nagyobb gázadásnál konkrétan a füstjében – meneteltünk, csak utólag, a felvonulásról készült felvételeket látva konstatáltam, milyen nagy, mit nagy, hatalmas a tömeg. Viszont ezúttal is nagyon baráti, vidám és oldott volt a hangulat, ez is milyen jó már, hogy ez a megmozdulás minden ízében a barátkozásról, vidámságról szól (nem egészen két héttel a komoly mentális pusztítást hozott választási kampányfinálé után ez már önmagában is óriási fegyvertény, egyúttal a sokat emlegetett megbékélés egyik fundamentuma). Azt meg csak a visszaúton, hogy az Angels jégkorong csapatának fiataljai milyen kegyetlenül jól nyomták a szurkolói rigmusokat végig – köszi, srácok-lányok, óriásiak voltatok!
Merthogy a "sugárútiság" lényege valahol mégis ez (volt, lesz, lehet és legyen): a Vasmű út csodás kulisszája és közege arra teremt páratlan lehetőséget, hogy a generációk találkozzanak, a fiatalok így vagy úgy, de megismerjék a város elmúlt évtizedeit, aki teheti és akarja, kapjon magára valamit a régi idők viseleteiből, a nosztalgikus felhangok mellett legyen nagyon élő, jelenvaló, mi több, bulista a mutatvány, a nagyik meséljenek az unokáknak, a fiatalok kérdezzenek bátran, meg együnk együtt, igyunk és játsszunk együtt, vagy csak sétáljunk örüljünk a jó időnek és ennek az egésznek, a megunhatatlan pillanatoknak, sétáljunk, nevessünk, barátkozzunk, lényegében a végtelenségig.
Az élmény-szigetektől Drakulics elvtársig
Beláthatatlan erénye a fesztiválnak, hogy az egymást váltó színpadi programok mellett megmaradtak azok az élmény-szigetek is, amelyek egy-egy intézmény, közösség, facebook-csoport vagy éppen várostörténeti blog gazdája révén a nap során lényegében folyamatosan várták a vendégeket. Az elmúlt években megszokott – magas – színvonalat hozott a József Attila Könyvtár és a már említett Kortárs Művészeti Intézet (ICA-D), de a Pentele Baráti Kör és a Dunamenti Regionális Népfőiskola együttműködése nyomán kialakított kézműves-hétpróbás sátor is folyamatosan komoly terheléssel üzemelt. És persze ugyanígy kiváló összeállításokkal csalogattak a várostörténeti felületek, a régi képek, műsorok, várostörténeti vonatkozású tételek körében még egy remek molinó is született – a Vasmű úti üzletek felsorolásával.
A színpadi programok is gazdag kínálattal szolgáltak, remekül sikerült a hivatalos megnyitó előtti táncos bemutató, majd a felvonulást követő flashmob, és a déli koncertmenü is sikeresnek bizonyult a P.E.N.É.SZ. zenekarral. A folytatásra sem lehetett panasz, délután kitűnő műsort adott a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes, de még divatbemutató is színezte a kínálatot – merész, de remek húzás volt, hogy Veres Viktória modelljei nem a színpadon, hanem a színpad előtti flaszteren mutatták be a kollekciót. Szintén visszatérő programelem volt a Zenelánc sorozata, ezúttal is több helyszínen, szép sikerrel mutatkoztak be a közreműködők – és persze dagadj, lokálpatrióta kebel, ezúttal is kizárólag helyi erők bemutatóinak tapsolhatott a közönség. A késő délutáni Digitál-buli, majd a Demjén Tribute évtizedes slágereket elevenítő akciója meg azt adta, amit ígért – oldott utcabáli hangulat kerekedett.
És bár a Sugárúti epicentruma (helyesen és változatlanul) a Vasmű út, a Kulti Mozi és az előtte lévő térség is fontos helyszínként üzemelt. Sokan voltak kíváncsiak idén is a közelmúltban rangos önkormányzati elismerést érdemelt Hibácskó Ferenc gazdag fegyvergyűjteményére, a moziban pedig nemcsak remek magyar filmeket láthatott a közönség, de véradást is szerveztek (a fesztiválozók idén is kitettek magukért, 60 önkéntesnél állt meg a számláló!), sőt, egy pódiumbeszélgetés apropóján Nagy Ervin is színre lépett – természetesen nemcsak a Drakulics elvtárs című opuszban játszott szerepéről mesélt.
Csak így? Tovább!
Bár akadnak még finomhangolásra okot adó tényezők (tudom, hogy lejárt lemez, de nem csak nekem hiányzott egy print kiadvány a programokról, és változatlanul fenntartom, hogy az autós felvonulás elejéről nagyon hiányzik a hajdani tűzoltózenekar zenés ébresztőjét idéző muzsika), de a közeg, a kulissza, a hangulat és a kínálat terén összességében ezúttal sem lehetett okunk panaszra.
A Sugárúti Fesztivál ezúttal, ötödszörre is jelesre vizsgázott, a május 1-jei kavalkád tömegeket vonzott és megérdemelten aratott sikert a vendégek – köztük tapasztalataim szerint egyre több külsős érdeklődő – körében. Komoly programkínálattal és sok-sok szép élménnyel szolgált – nem lehet más a végszó: jövőre találkozzunk ugyanitt!
Addig is meséljenek a fesztivál képei!
(A DSTV, a DO, valamint a Dunaújváros közéleti hetilap az eseménysorozat médiapartnereként vette ki a részét a kavalkád népszerűsítéséből!)
