Hogyan lehet újrafogalmazni önmagunkat? Hogyan lehet felépíteni azt az ént, aki hozzánk a legközelebb áll? Honnan kell erőt meríteni ahhoz, hogy ezt a külvilágnak is képesek legyünk megmutatni? Lábas Viki Az én szívem játszik című összművészeti alkotása ezeket a kérdéseket is feszegette – csontig hatoló, meghatározó élmény volt látni kitárulkozását, ami köszönetet érdemelt.
Olyan előadást láthattunk a Művészetek Palotájában március elsején, ami már az első percekben meghatott. Ültem, néztem és megbabonázott a zene, a tánc és a vetítések játéka, tökéletes egyvelege. Az est megfogalmazta: bár elveszve érzed magam, nem vagy elkésve az önmagad felé vezető úton. Az előadás üzenetét nagyon közel éreztem, érzem magamhoz.
Az önfeledt húszas évek maximálisan elkerültek. Krónikus betegként közel 8 évet töltöttem izolációban, tervek és gondolatok nélkül. Munkán kívül szinte nem hagytam el az otthonomat, nem értek ingerek, a baráti társaságok elpárologtak – a legnagyobb fájdalom, hogy önmagam árnyékává váltam. A mögöttem hagyott évek és annak tapasztalásai miatt ez az előadás világítótorony lett, útmutató: az elhatározás legnehezebb lépése után minden centiméter egyre könnyebb lesz.
A jelenem már tervekkel teli, ápolom a lassan építgetett barátságaimat, bízom abban, „hogy a nő, aki lettem, lassan tényleg én lehetek” – Lábas Viki Harmincvalahány című száma mindent megfogalmaz, amitől félek, amiben bízom. Megérteti, hogy nem lehet elkésni önmagunktól.
Márciusban, a Waves – Hullámok című divatbemutatóm előtt őszintén rettegtem: jó ötlet-e megmutatni, kitárni a világnak a fejem biztonságában élő terveket és azt az embert, aki valójában lenni szeretnék. A bemutató előtt két héttel a Margaret Islandből már jól ismert Lábas Viki előadása volt az, ami megerősített abban, hogy ne meneküljek el a feladat elől – ha valaki hisz a jelekben, akkor azt is mondhatnánk, hogy zenén és táncon keresztül kaptam megerősítést. Viki felállt a színpadra és beavatta a közönséget a fájdalmaiba, kétségeibe, örömeibe, a lelke meztelenre vetkőzött előttünk. Sérülékeny lett, hiszen ő sem tudhatta, milyen lesz a fogadtatása nem csak az előadásnak, hanem magának Lábas Vikinek.
Hasonló gondolatok cikáztak, cikáznak bennem is megállás nélkül.
Biztos vagyok benne, hogy művészként a közönség visszacsatolása nagyon sokat lendít az előadón. Tavasszal a Müpából hazafele úgy éreztem, hogy valahogyan meg kell köszönnöm Vikinek legfőképpen azt, hogy beengedett minket a világába. Már aznap este elkészítettem Az én szívem játszik inspirálta kabát tervét, amit természetesen a művésznőnek szántam.
Amint kiderült, hogy júliusban a Városmajori Szabadtéri Színpadon is megelevenedik az előadás, villámsebességgel vettem jegyet – akkor adtam át neki a kabátot. A ruhadarab egyenes szabású, sálgalléros zakó, ami fekete és piros szaténból készült, díszítő elemei pedig csipkéből és tüllből.
A koncertet követő közönségtalálkozóra Lábas Viki a tőle megszokott lelkesedéssel és mosollyal érkezett: mindenkinek járt az ölelés, a jó szó és a köszönet.
Furcsa izgalom szorongatta a torkomat, amikor rövid monológ mellett átadtam az ajándékot. Semmi más nem jelenthetett volna többet, minthogy a zakó azonnal kikerült a dobozból, Viki felvette és az estén készült képek tanúsága alapján le sem vette azt. Ez az érzés megfogalmazhatatlan – mélyen, szívből remélem, hogy egy cseppnyit vissza tudtam neki adni abból a rengeteg csodából, amit ő adott nekem már második alkalommal. Vagy decemberben a harmadik alkalommal, amikor újra megnézem az előadást. Vagy általánosságban napi háromszor, amikor meghallgatom a Harmincvalahányt.
Idoljaink is csak emberek, dilemmákkal és kétségekkel, reményekkel és tervekkel. Ők is félnek attól, hogy elegek-e, nem túl sok vagy túl kevés a jelenlétük. Ők is kereshetik önmagukat, lehetnek elveszettek.
A júliusi koncerten mondtam neki, hogy pár hét és betöltöm a harmincadik életévemet – amit egyébként sokáig borzalmas nagy tragédiának életem meg. Erre ő azt mondta, hogy „ez nagyon (nem ezzel a szép szóval) jó, innentől lesz igazán király minden! Független vagy, fiatal és határozott, mi kellene még?”
Ami nem rajtam múlik, azt sodorja a szél, ami pedig rajtam, az az én kezemben van. Ne másoknak legyek elég, hanem magamnak – és ez igaz az egész világon mindenkire. Nehéz? Igen. Lehetetlen? Minden bizonnyal nem.
Viki a Harmincvalahányban azt énekli: „nem kell mindenkihez mérni magam, nem kell mindig a tökéletes, most tanulom, hogy ami vagyok pont úgy jó és ettől lesz hiteles.” Pont úgy jó.
Fotók forrása: szerző
