Összegzésünk hatodik, eredetileg sorozatzárónak szánt részében Kövesi Gábor azt mutatja meg, hogy a korábbi felvonások során ismertetett nemzetközi példák egy része ismert volt a Dunaferrnél. Viszont a kérdés joggal adódik: miért nem használták ezeket a segítő megoldásokat?
A korábbi osztrák, német modellekhez hasonló foglalkoztatási alapítvány már működött korábban Dunaújvárosban. 1994. július 1-jén hozták létre a Dunaferr "Foglalkoztatásért" Acélalapítványt, egy közhasznú alapítványt, amelynek célja ugyanaz volt, mint az osztrák Stahlstiftungé: a gazdasági vagy iparszerkezeti okból állásukat vesztő dunaferres munkavállalók támogatása és újrakezdésük elősegítése.
Helyi erők, helyi erősségek
A kuratóriumába a munkáltatón kívül az érdekképviseletek és az önkormányzat is delegált tagokat, vagyis a szociális partnerség is létezett a külföldi modellekhez hasonlóan. Az alapítvány "Életút programja" például a német transzfertársasági (híd) modell magyar megfelelője volt. A dunaferres munkaviszony megszűnésének pillanatában a munkavállaló egyszerre kötött támogatási szerződést az Acélalapítvánnyal és munkaszerződést a Dunaferr Labor Nonprofit Kft-vel – vagyis az alapítvány tulajdonában lévő, gyakorlatilag saját transzfertársaságával.
Az Acélalapítvány híd volt az újrakezdéshez a munkahelyüket elvesztett dolgozóknak. A szolgáltatások listája is ismerős lehet, mentorálás és személyes "Életút terv", képzés és átképzés, mentális segítségnyújtás, aktív álláskeresés-támogatás, egyéni és csoportos munkaerő-piaci tanácsadás, a vállalkozóvá válás segítése, indokolt esetben szociális segély, kilépéskor egyszeri újrakezdési támogatás, a Labor Kft-n keresztül pedig átmeneti munkalehetőség. A támogatás egy évig járt, kétszer hat hónappal meghosszabbítható volt, tehát akár két évig is tarthatott. A finanszírozása pedig azt is mutatja, hogy az uniós pénz nálunk sem volt elérhetetlen. Az alapítvány bevételei között a tagvállalati befizetések mellett ott volt az állami OFA Kft. támogatása, valamint a PHARE és a HEFOP uniós források is – vagyis a Dunaferrnél érintett munkavállalók átképzését korábban már részben európai forrásokból is finanszírozták.
A Végjáték, avagy mi történt 2025-ben?
Miközben a Dunaferr közel háromezer megmaradt emberének sorsa forgott kockán, az Orbán-kormány pont azt a hidat hagyta leomlani, amelyik a legnagyobb segítség lehetett volna az újrakezdéshez.
Tehát a megoldás létezett, EU-pénzt is látott, és három évtizeden át pontosan az ilyen a helyzetek megoldására állt készen, a 2025-ös válságban mégsem használták fel. A már meglévő alapítványi és/vagy transzfertársasági infrastruktúra helyett az állam utólagos, járási hivatalokon át futó programokat és tanfolyamcsomagot indított.
Persze tudjuk és láthattuk is a tavalyi választási csatározások közepette, hogy mindenki meg akarta menteni a Dunaferrt. Az Orbán-kormány választásokhoz időzített ígéretei, illetve a járási hivatalok által szervezett, koncepció nélküli átképzési programok, vagy az önkormányzat majdnem egy évvel később kezdett SteelCityZen projektje már csak tűzoltás, nem egy jól összehangolt valós megoldás ennyi ember esetén.
A Dunaferr-történet tanulsága HR-es szemmel ezért nem az, hogy "átképezni rossz", épp ellenkezőleg. Az átképzés ott, ahol komolyan veszik, nem csak papíron, és nem csak önmagában létezik, hanem ma már több európai országban egyfajta rendszerként, a rendszer pedig "intézményként" működik.
A legnagyobb tanulsága a történetnek talán mégis csak az, hogy a Dunaferrnél az "intézmény" rendelkezésre állt, 1994 óta működött is, több csoportos és nem csoportos létszámleépítés során bizonyított. Csak éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, nem feltuningolták, "intézményesítették", hanem felszámolták – így aztán nekünk maradt a papír.
(Vége)
Kövesi Gábor
(Fotó: archív felvétel)
