„Szent három nap”: tradicionálisan így nevezik az egyházi év tetőpontját jelentő húsvéti időszakot, amely nagycsütörtök estétől – a bibliai utolsó vacsoráról való megemlékezéstől – a húsvétvasárnapi dicséretig tart.
Krisztus keresztre feszítésének, sírba tételének és feltámadásának három napja a megváltás titkának ünnepe.
Nagycsütörtökön tehát, az utolsó vacsora emléknapján Jézus szenvedésének kezdetére és testamentumának örökül hagyására emlékeznek a templomokban a hívek. Az esti mise még a szokásrend szerint kezdődik, ám nem akként zárul. Amikor a hófehér ruhában miséző pap az ősi himnusz, a Dicsőség a magasságban Istennek első szakaszába fog, szólnak a csengők, zúgnak a harangok, aztán a végére elnémulnak. E pillanattól húsvét vigíliájáig a templomban az orgona is, a csengő is szótlan marad, a toronyban lakó harang sem kondul meg, némely tájon úgy mondják, megsüketül. „A harangok Rómába mennek” – így a szólás, mely színtiszta jelkép: arra utal, hogy nincs senki, aki a bírái elé citált Jézus mellett szólna. Elnémul mindenki…
A nagycsütörtöki mise után a pap az oltárt – néma csendben – megfosztja díszeitől. Ez is szimbolikus cselekedet: arra utal, hogy Jézust is megfosztották ruháitól. Egykor a misét követően a hívek éjszakai virrasztást tartottak, arra az emberi gyarlóságra emlékeztetve, hogy a virrasztó Jézus mellett tanítványai nem voltak képesek ébren maradni, elaludtak. A hívek a virrasztással a kitartás erényéből adnak példát.

