Szakrális ünnepeink sorában a legjelesebb a Jézus föltámadásának szentelt nap. Korszakhatár ez. A keresztre feszíttetés az áldozatvállalás jelképe, a föltámadás a megdicsőülés bizonyossága, e kettő együtt pedig a krisztusi megváltás két határköve.
Ünnepi szertartással emlékezik meg ekkor a hites világ arról, hogy harmadnapra a jövendölés beigazolódott, a sírbarlang már csak az Atyához megtért Fiú hátrahagyott halotti leplét őrzi – és a szemfedőn, a „Torinói leplen” ott a Megváltó arcmása. Két évezred reménységüzenete.
A hagyománytartó vidékeken – különösképp Erdélyben, a Székelyföldön – e napon hófehér terítővel letakart kosarat visznek a hívők a templomba, abban szentelésre szánt étkek vannak: kalács, bárányhús, tojás, bor. Valamennyi ősi jelkép: a húsvéti bárány Jézus áldozatára utal, a tojás az újjászületést szimbolizálja, a bor Krisztus vérét jelképezi, a kalács pedig az életet jelenti.
Egykor szép szokás volt, hogy a falusi emberek húsvétkor a templomba menet így köszöntötték egymást: Krisztus feltámadott!

És a válasz ez volt: Valóban feltámadott! Az összes keresztény felekezet által híven őrzött niceai hitvallás részletére, a szállóigévé lett mondatra utal a köszöntés: És harmadnapon feltámadott… Et resurrexit tertia die. Ezt a négy szót véste Pilinszky János hat évtizeddel ezelőtt a világirodalom egyik legszebb hitvalló versének végére.
Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

