63 éves korában elhunyt Farkas Mihály, festőművész. Emlékezzünk rá. Isten nyugosztalja, mester.
Kemény Dezső író szobájában ültünk az Erkel kertben, ittuk a kávét, folyt a szokásos rendszerkritika, kavargott a füst, mert akkor még más rendszer volt, mint most, aztán a falon függő festményre tekintve, kérdeztem:
Dezső bátyám, ez ott Farkas?
Te, én nem tudom, miért, de ezt a képet kinéztük a Margóval, azóta ott lóg, és akárhányszor ránézek, tudom, hogy ez a Farkas nagyon jó festő. És tudod mit, tetszik! Sose fogom levenni! (és nevetett/röhögtünk!)
Aztán töviről hegyire megindokolta, hogy miért lát benne rendszert, szépet és arányérzéket. Meg hogy egyáltalán is jelentős súllyal bírónak tartja a pontokat cérnákkal-fonalakkal összekötő kompozícióit egy ilyen színvilágban… S még azt is megbeszéltük, hogy bár kisváros vagyunk, de képzőművészeink igen szép nívón teljesítenek többen, s hogy voltaképpen mindegyiknek megvan a maga keresztje vagy így, vagy úgy… De hogy Farkas Misinek a Corso étterem falára festett képe is remek irányokat feszeget…
Amikor bevallottam Misinek, hogy az első vele készített interjút követően Zeusznak gondoltam a hangja után… S mindezt már évekkel első találkozásunk után tettem, kisapostagi házának műtermében, Móder Rezső társaságában, várva Tábori Csabára, akkor mennydörgő hangon felnevetett és azt mondta: „Akkor a görög istenek is rendben vannak, a magyarok istenére meg mi esküdjünk!!!” Merthogy éppen március 15-e volt a látogatás időpontja, a Misi meg nem nagyon ismert ebben viccet, tréfát, ahogy Dunaújvárosban sem – soha.
Nem szeretett körmönfontan kertelni: „Nem szeretem a száraz adathalmazokat. Születtem..., ha visszagondolok nagyon rosszkor. Iskolákba járattak, majd iskoláztattam magam. Mestereim voltak élők és holtak, Kokas Ignác meg Rembrandt, tán jómagam. Segítettek barátaim és ellenségeim.”. És minden bizonnyal a rá legjellemzőbbet P. Szabó Ernő írta: „Farkas Mihály teszi, ami a dolga: öntörvényű művész. Minden képéről személyes lénye árad felénk. Művei egyediek, felismerhetőek, el nem téveszthetőek. Képei teli vannak a világ dolgain való tűnődéssel.”
Öntörvényűségében pedig azon kevesek közé tartozó barát is megfért, mint Éri Jenő festőművész, akivel New Yorkot is meghódították, bár akkor már Misi többedszerre járt a tengeren túl. S ahogy ott sem, sehol sem feledve lányát, Évát, aki nyomdokaiba lépve éppen apját tartja első mesterének. Apja pedig áradó szeretettel mondta róla mindig: „Eszméletlen, hogy ezek már mit csinálnak, simán lekörözött… És lát, édesapám, lát! Érzi, tudja.”.
Festményeidet, teknőkre festett, installált kompozíciód földhözragadtságát, illuzórikus légiességét mi is érezzük. Tesszük, amit szerettél volna midig is: láttatni, hogy a reneszánsz figurák hogyan semmisülnek meg a hivatott és önfelkent igehirdetők között egy-egy természeti színben, annak a színnek a hangulatában. Teszik mindezt úgy, hogy szinte soha nem felejtetik velünk a korhangulatot, a korszellemben feszülő ilyen-olyan (aljas, vagy éppen égbe emelő) energiák hol természetes, hol meg lobbanékony természetét.
Nem feledtetnek téged, Misi! Meg azt az öntörvényűségből fakadó felelősséget, Jónási vívódást, kételyekkel feszítő, teremtő szemlélődést, amit itt hagytál. Vagy tudatosan kihagytál a képeidből.
Magot hagytál, a többit, ígérem, megkeressük!
