Olvasom, hogy augusztus 29-e a magyar fotográfia napja. Százhetvenöt évvel ezelőtt, 1840-ben ekkor készült először hazánkban nyilvános helyen fénykép (dagerrotípia) s így lett ez a nap a fotókultúra ünnepe. Számítógépem képarchívumában keresgélek. Egy jeles erdélyi művész, Ádám Gyula fotói fölött elidőzök.
Sokszor jártam meg székely őseim földjét, és az azon túli vidékeket is. Sosem hittem, hogy már eleget tudok, sőt! De hogy Ádám-képeket nézek, sokkal inkább érzem a tudáshiányt. Eljuthattam nagyszüleim udvarhelyi sírjához, a messzebbre szakadt édesanyám első munkahelyéhez, a karácsonkői iskolához, hallgathattam a klézsei patakparton Duma András gyönyörű meséjét a csángó hagyományrendről – de a lényeghez mennyire jutottam közel?

Erdélyben nincs titok – tarja a szólás. Jaj, dehogynem! A kósza utazónak az egész egy titoktenger! A beszédes fotográfiák segítségével azért közelebb kerülhetünk a megfejtéshez. Ádám Gyula fotóit nézve tanulhatunk magyarul látni; öreglegények szeméből bölcsességet kiolvasni; asszonyok tekintetéből kitartásra bátorodni; a tiszta gyerekarcokból jövőt vizionálni.
Művészfotók, létdokumentumok, képbe fogalmazott hovatartozás-üzenetek – megannyi megmaradás-metafora. Alkotójuk ott van mindenütt, ahol magyar szó hallatszik. Vándorfotográfus. Képein látszik, hogy mindent tud érdeklődése tárgyáról: múltról, jelenről, emberről. Otthon van abban a világban, amelyben mi csak szeretnénk teljesen otthon lenni.

Szeretet- és tiszteletbeszéd valamennyi fotó. A karcfalvi születésű alkotó képeiről süt, honnét jött. Nem békül meg a veszendőség-próféciával. Nem nyugszik bele a kisebbségre hintett elmúlásjóslatba. Életjelet kutat az itt-ott már félholt önazonosság-tudatban – és ezzel a makacssággal erősíti az összmagyar értéket: az erdélyiség-identitást.
Az értékőrző magyar fotóművészet az egyetemes tanítómesterség része. A képek az örökségátadás legszűkszavúbb eszközei: mondatok sokaságával leírhatót beszélnek el villanásnyi idő alatt. Ez a fotográfia napjának egyik fontos üzenete.


