Anyanyelv: a személyi azonosító

Százhetven éve született meg nemzetünk történetének egyik korszakos jelentőségű törvénye: a pozsonyi országgyűlés az 1844. évi II. törvénycikkben anyanyelvünket államnyelvvé nyilvánította. Megszűnt tehát a latin nyelv elsőbbsége. Korábban a „kalapos király”, II. József németnyelv-használatot előíró rendelete is kudarcot vallott. Már 1805-ben kötelezővé lett a törvények kétnyelvű fogalmazása, és a vármegyék maguk dönthették el, hogy a latin helyett a magyar nyelv használatát részesítik előnyben.
1830-tól a Helytartótanácsnak a magyar beadványokra már magyarul kellett válaszolnia. Ez időtől az állami és megyei hivatalnokoknak s az ügyvédeknek is számot kellett adniuk magyarnyelv-ismeretükről, majd tíz év múltán ezt a lelkészekre is kiterjesztették. 1844. november 13-a tehát egy folyamat betetőzését hozta.
Nem ment könnyen! Az alsóház először rendeletben tiltotta meg a latin nyelv használatát – ám V. Ferdinánd hatálytalanította ezt, majd az országgyűlés munkáját is felfüggesztette. Többheti huzavona és levélváltás után az uralkodó beadta a derekát. Államnyelv lett a magyar, eztán a király is csak magyarul értekezhetett a törvényhozással s a hivatalokkal. Az oktatásban is kötelező lett az anyanyelv.
Erre emlékeznek ma szerte az országban. Országgyűlésünk 2009-ben született határozata szerint november 13-a a Magyar Nyelv Napja. Az egykori kiváló nyelvész, Temesi Mihály fogalmazta meg: a nyelv a népiség lényege, az azt kialakító erő, az önazonosság legfontosabb kifejezője. Vagyis a „személyi azonosítónk”.