A város és az építőkövek

A sztálinbarokk szülőhelye

1950 májusát írták. 2-án kubikosok, dömperek, markológépek jelentek meg a kukoricaföldön, a Lajos-kőnél. Rohamtempóban házakat kezdtek felhúzni – vagyis csak egyszerű lakóbarakkokat. Ezek voltak Sztálinváros első épületei; igaz, a város valójában még meg sem született, de a vajúdás pillanatai ezek voltak.

Egy év múlva aztán a település városi rangot kapott. Persze, hogy műváros volt, egy jókora lakótelep gyenge infrastruktúrával, társadalmi-kulturális gyökérzet nélkül, de akárhogy volt is, ostobaság lebecsülni: mégiscsak sok ezer nehéz sorsú ember lelt itt munkára és otthonra. 1950 végén Dunapentele nagyközség lakói alig voltak többen négyezernél, az építőmunkások száma viszont majdnem kétszer annyi volt. Évek alatt szinte a semmiből több tízezres város született.
Sztálinbarokk – a szocreál építészeti stílus gúnyneve. Az arculat kialakítása az első városi főépítész, Weiner Tibor feladata volt. Kalandos életút az övé.

A József Műegyetemen diplomázik 1929-ben, aztán Németországban tanul és tervez. ’31-ben a Szovjetunióba települ. A bauhaus-irányzat melletti elkötelezettségét a szocreállal fölváltva sikeres várostervező lesz. 1937 végét viszont már Párizsban éli meg, aztán szűk két év múlva Chile fővárosába, Santiagoba költözik. Elismert építész, egyetemi tanár egészen 1948-ig, amikor hazatelepül.
1950-ben az épülő város tervezésével bízzák meg. Ettől kezdve az éppen ötven éve bekövetkezett haláláig a várost szolgálta. Neve az újvárosi szocreállal összefonódik: a szovjet mintát – és a párt elvárásait – követve alakítja ki munkatársaival a heroizmust tükröző archaizáló stílust, amelynek darabjai mára szinte műemlékké nemesedtek. Dunaújváros arculata ma arról híres, amit a közízlés lebecsül. Meghaladott építészeti forma, ez igaz – de az ötvenes évek lenyomata. Emlékkép, amely a múló időre emlékeztet. Arra, hogy egyszer a mai világunk is időszerűtlenné válik…  

Harcsa, valóságkeresőben

Ilyen időszerűtlen, anakronisztikus figurává tette az idő a 60-as évek újvárosi íróját is: Barsi Dénest. Korszakos életmű volt pedig az övé.
A különös nevű Harcsa családban látta meg a napvilágot a Felvidék egy kicsi falujában, Jókán, pontosan 110 esztendeje. Tanítói oklevelet szerzett, majd Bihar tanyai iskoláiban tanított. Neves folyóiratokban kezdett publikálni, fölvette a Barsi írói nevet, és paraszti gyökereit meg nem tagadva lett a vidéki sors dokumentátora, a szegényparasztság krónikása.
1935-ben Szabó Pállal elindítja a Kelet Népe folyóiratot. A népi írók társadalmának egyik meghatározó alakjává válik, sikeres regényíró, egyik művéből játékfilm készül, 1945-től a Magyar Parasztéletet szerkeszti. Aztán ’47-ben valami megtörik benne: a hatalom hamis játékai kiábrándítják, visszatér a Tiszántúlra, és napszámos lesz. Egy évtized kell, hogy újra hinni tudjon a parasztság jövőjében – és elkezdi írni az új világról szóló műveit, tehetséggel, de a kor diktálta naiv lelkesedéssel.
1960-ban újra fordít az életén. Dunaújvárosba költözik, hogy a nagy átalakulást nyomon kövesse, írásaiban megörökítse. Az ekkori művei, ifjúsági regényei egy „tanító” írót mutatnak. Választott városát szerette, az itt élők tisztelték. Készült egy hatalmas munkára: Dunaújváros társadalomtörténetét akarta megírni, de betegsége ebben megakadályozta. Néhány napja múlt, hogy itt hagyott bennünket: 1968. január 5-én ment el örökre.

Akit csak Borónak hívtak

Kit ahogy titulálnak, az az ő népszerűségindexe. Borovszky Ambrusé ez volt: „a Boró”. Mindenki így emlegette. Hogy mi volt a titka? Egyszerű: az ipari óriás, a Vasmű nagy hatalmú főnökeként is az maradt, aki korábban volt. Nem felejtette el, honnét jött. A beosztottjai tűzbe mentek érte. Ő is az embereiért.

Hat elemit végzett, majd vasöntő szakmát tanult, a Ganzban lett öntősegéd. Miskolczi Miklós írta róla: „Negyvenötben kenyérért ment a pékhez, amikor egy szovjet katona beszólította a járdáról: na, gyere csak egy malenkij robotra. Annál azért hosszabb ideig volt oda, hogy azt malenkijnek lehetne nevezni. Midőn hazajött, illetékes kádercsinálók felfigyeltek az átlagosnál jóval intelligensebb, de persze ijesztően műveletlen öntőmunkásra, aki ráadásul régi szakszervezeti tag is. A kor szokásai szerint úgymond kiemelték.”
Ijesztően műveletlen…? Valóban nem volt iskolázott, de megvolt benne az ösztönös intelligencia. Miskolczi is nagy formátumú emberként, igazi személyiségként jellemzi, aki felnőttként végzett gazdasági-műszaki akadémiát, és mindent tudott a szakmáról. Az első kapavágástól végigkísérte a Vasmű és a város születését. Később, miniszterhelyettesként vagy szakszervezeti elnökként is kötődött Újvároshoz – egészen 1995-ig, amikor az égi kohókhoz igazolt…