Emma szemébe nézni

Ekkor az út szélén valaki jelez. Megállunk. Férfiember kéri, vinnénk el a feleségét meg a kislányát, ő a nagyobbakkal gyalogol, de a kicsi nem bírja. Hát hogyne vinnénk! Bekucorodnak a hátsó ülésre, az apa meg a csapatnyi gyerek istenáldját mondanak.

A cserfes kislány rögtön mesélni kezd. Zetelakáról indultak, az út nagyját megtették, amikor az autójuk lerobbant. Egy ismeretlen segített betolni az öreg kocsit a portájára, aztán gyalog tovább, amíg ő ki nem fulladt. Erzsike a neve – mondja –, de mindenki csak úgy hívja, hogy Csöre, hát mi is úgy hívjuk, Zsófi lányom azonnal szót ért vele, megbeszélik a világ – értsd: az otthon-iskola-otthon retúrjárat dolgait. A lányka eldicsekedik, a második osztály végét járja, szépen ír és olvas, számítógépezhet is, de csak az iskolában, mert otthon nincs mivel.

Megérkezünk. Parkolókeresés, jó messze találunk helyet, aztán irány a kegytemplom, odáig még egy kisebb gyalogtúra, de ezt már könnyedén bírja Csöre, és csak mesél, mesél. A végállomásnál címcsere. Búcsúzás. Ha jövőre is eljönnek – mondja a lányka –, itt találkozzunk, a templomkapunál. Így lesz, feleljük, és Zsófi arcán látom, kár, nagy kár, hogy ennek csekély a realitása.

Lehet, hogy mégsem? Két hét telhetett el, amikor újságolja nagylányom, e-mailt kapott a pöttöm kislánytól. A levélben bemutatta az övéit, így: „Édesmama, Édesapa, Jocó, Ábris, Kata, Bandus, Gergő meg Én, ez a Családom.” A család szó, akár a személynevek, nagybetűvel! Megóvó közösség, biztonságos fészek lehet az annak, aki ilyen szeretettel láttatja. Csöre jó helyre érkezett. Nem úgy névrokona, a Móricz-regény főhőse, a Kadarcs szomszéd-Szennyes Zsaba Mári-Verő mutér háromszögben kínlódó „állami” Árvácska. Egy ízben gazdái azt a kis Csörét, mint már oly sokszor, borért a kocsmába szalajtják: „Most is csak elindult az úton a nagy demizsonnal, még üresen is nehéz volt, tízliteres, hasas kövér üveg. Be volt fonva vesszővel, volt két füle, így valahogy lehetett cipelni.” Csöre-Árvácskát meglátja egy fiatal városi pár, rácsodálkoznak a metsző hidegben didergő lánykára, kifaggatják, s a végén kérdik: „Ha nincs anyja, kije van? Mostohája ugye? – Nem. – Hát mi? – Nem tudom. Akik vernek.”

Az „akik vernek” és az „én Családom” közti szakadék két partja között vajon mérhető-e a távolság?

Pünkösd, a lelki megerősítés ünnepe idén május tizenötödikére esik. És ez a nap két évtizede a családok nemzetközi napja is: a megfogalmazott szándék szerint figyelemfelhívás a legkisebb, de a legfontosabb társadalomépítő közösségre. Pár esztendeje Sárospatakon, a magyar családok találkozóján hallottam a családvédők felelősségét legszemléletesebben összegző mondatot. Egy tudós ember fogalmazott így: ha tétlen maradok, nem tudok az utódaimnak elszámolni. És egyszer majd a kisunokám, Emma szemébe kell nézni...