A borzongás napja

1970 áprilisát írták, az amerikai holdprogram küldetésére figyelt a tudósvilág, az Apollo-13 űrhajó startra várt. Indulását baljós jel előzte meg. Miért épp 13? – kérdezte az átlag amerikai, aki megszokta, hogy a felhőkarcoló tizenkettedik emelete után a tizennegyedik következik, hogy kedvenc rögbicsapatának játékosai nem viselnek 13-as mezt, hogy számtalan kórházban nincs tizenhármas kórterem… de az űrkutatók nem babonások.
No, akkor emlékezzünk!

A floridai Kennedy Űrközpontban nagy a sürgés-forgás. Az Apollo-13 az indítóbázison, a 39-es állásban a kilövőpadon áll. Az asztronauták már a kabinban, zajlik az utolsó ellenőrzés, aztán Kranz repülésigazgató helyi idő szerint 13 óra 13 perckor (!) kiadja a parancsot: visszaszámlálás! Tíz, kilenc, nyolc… és a „zéró” jelre a gép hatalmas dübörgéssel felemelkedik. De jaj, mit látunk? Az indulást robbanás követi! Szörnyű katasztrófa! Megkezdődik a küzdelem az űrhajósok életéért. Lovell parancsnok és két embere, Swigert és Haise végül – hősies kitartásuknak és a földi irányítók zsenialitásának hála – megmenekül. Így volt, ugye?
Dehogy így, dehogy így!

A közvélemény-kutatások szerint az emberek jó részének fejében évtizedek óta ez a kép él: az űrhajó katasztrófája az indításkor következett be. Ezt a téveszmét plántálta beléjük a három „baljós jel” – 13:13-as startidő, 39-es (háromszor 13!) indítóállás, ráadásként a 13-as számot viselő Apollo… számmisztikusoknak kell ennél több? A valóság ezzel szemben az, hogy a Földtől 200 ezer kilométerre történt a robbanás, amely során kiáramlott az oxigéntartalék, megszűnt az áramellátás. Megkezdődött az űrhajózás legnagyobb mentőakciója. A szakértők rájöttek: a legénység csak úgy maradhat életben, ha tizenöt percen belül átszállnak a holdkompba, és a leszálló egység, az Aquarius lesz a mentőcsónakjuk. Elmondani egyszerű – kivitelezni drámaian nehéz! Technikai trükkök ezrei és az űrhajósok tudása, helytállása kellett, hogy a nem erre tervezett mentőhajóval szenvedések árán bár, de visszatérhessenek a Földre. „Sikeres kudarc” – fogalmazott egy szakértő később. Bizarr szókapcsolat, de találó...

Erre a történetre, a hamis legendák, tévhitek iskolapéldájára emlékezem a mostani baljós napon, „péntek tizenharmadikán”.
Ez a szerencsétlen péntek önmagában is rossz hírű – Krisztus keresztre feszítésének napja, s mi több, a hiedelem szerint a paradicsomi ősbűn és a vízözön is pénteken történt –, de a bajt hozó tizenhármas számmal párosítva különösképp veszedelmes! Ideje hát a 13-assal végképp leszámolni. Ahogy az utolsó vacsorán is fölösleges volt a tizenharmadik vacsoravendég, az áruló Júdás, úgy a 13-asra sincs semmi szükség, likvidáljuk hát a számsorból! Semmi helye a tökéletesség szimbóluma, a 12-es mellett.
Azért, biztos, ami biztos, aki nem is hisz az önbeteljesítő jóslatokban, az is legyen óvatos e rossz sugallatú pénteken, amely hajdan a hóhérok napja volt. Ne fogjunk új dologba, és főként ne böködjük tűvel ellenségünk fényképét, mert úgy járunk, mint Jókai „hőse”, a török aga, aki Ujlaki Lőrincz festményét lándzsával átdöfte – büntetésképp Ujlaki szelleme megfojtotta. Naná, hogy pénteken!