Péchi Lukács neve a magyarok közt az egyik legelsőként került be a híres intézmény nagykönyvébe.

Jogot tanult. Végzett, de hivatása hosszú időre mégsem a jogászkodás lett. A fiatal férfi ugyanis az egyetemen megismerte a nyomdászat titkait, s a „fekete mesterség” magához láncolta. Hazatérte után a pozsonyi vármegyébe, Nagyszombatra települt, s ott nyomdászatot nyitott. Attól fogva a betűnek, az írásnak, az olvasásnak szentelte életét. 1579-ben kiadta a Nagyszombati Kalendárium néven ismert szépséges művet – ebben olvasható az idézett naptárvers-részlet is: Kelj fel, régen szántanak…

Péchi Lukács igazi tanítómester volt. Oktatott könyveivel, szavaival, rajzaival, tantörténeteivel, teológiai műveivel – egész lényével, mint afféle jó pap. És tulajdonképp az is volt, ha arra nincs is bizonyosság, hogy felszetnelt papként vagy csupán hasznos világiként tette a dolgát. Mindenesetre az esztergomi káptalan ügyvivőjeként és jogászaként is szolgált. Élete fő hivatása mégis a nyomtatás, a könyvkiadás volt. Író, fordító, illusztrátor, grafikus is volt, több mint száz fametszetet hagyott az utókorra, és az első növénytani emlékünket is neki köszönhetjük. Ez egy különös könyvhöz kötődik: Keresztény Szüzeknek tisztességes koszoruja vagy lelki füves kert címen írt műve a különböző erényeket növények képeivel személyesíti meg, bemutatva egyben sajátos hazai növényfajokat is. Az utókortól ez a munka a meghökkentő „erkölcsbotanikai” mű titulust kapta…

Szent Mihály hava sok jeles napot hordoz. Ezek egyike szeptember 8-a, az olvasás világnapja. Péchi Lukács Nagyszombati Kalendáriumát forgatni csak a kutatóknak adatik meg. De a Gutenberg-galaxis milliónyi darabja kínál elég lehetőséget. Persze nem mindegy, hogyan olvas az ember. Hívjuk segítségül Márai Sándort, az ő Füves könyvében pontosan megfogalmazza, miként kell ezt tennünk:

„Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”