A puskaműves titka

Hiába keresem, nem lelem a ritka hivatás mesterének, a puskaművesnek nyomát. Amit tudok róla, igen csekély: az ’50-es évek elején sokadmagával érkezett Sztálinvárosba. Mi vonzhatta őt az „ígéret földjére”?
A nagy bevándorlás idején – ahogy a korabeli újság tudósít – kalandorok, örömlányok, „jampik” is feltűntek a városban. Az ideérkezők döntő többségét persze a munkalehetőség, a jó pénz ígérete vonzotta. Ám hogy a „gyanús elemeket” kiszűrjék, hamarosan letelepedési engedélyhez kötötték a legális itt tartózkodást. A szűrés persze nem lehetett tökéletes… tény viszont, hogy dolgos munkásemberek sokaságával épült föl a város és az iparóriás. A sokaság sokféleséget is mutatott.

Az első 3806 betelepülő között volt 292 földműves, 498 kubikos és kordélyos, 128 lakatos, kőműves viszont – ez meglepő – csak 41. Ki tudja, hány embernek kellett kőművessé vedlenie, mert az biztos, hogy a negyvenegynek a sokszorosa kellett az építkezéshez. A családos jövevényekkel érkezett hétszáznegyven gyermek, és több mint ezer háztartásbeli is. Ez utóbbiak közül sok munkásnő került ki. Jött még számos mesterség művelője – néhány tucat műszerész, esztergályos, asztalos, kereskedő, varró- és szövőnő is akadt, aztán harminchat pártmunkás, katona és rendőr. Betelepült huszonhat cipész, ugyanennyi kovács, valamivel kevesebb bányász és borbély. A ritka szakmákat hét hajós, négy kéményseprő, három kádár és üvegező képviselte. És a regisztráltak között ott volt az egy szem puskaműves is.

Na, őt aztán mi szél sodorta ide? Hol tanulta a szakmát? Hol űzte mesterségét? Esetleg muzeális fegyvereket reparált? Netán a régi hadsereg szolgálatában volt, majd az új időkben kényszerült pályamódosításra? A kérdésekre nem leltem választ. Sokat kutakodtam pedig utána, régi újvárosiakat is kérdeztem, de hírét sem hallották.
Örökre titok marad a múltja? Pedig ritka foglalkozásával kétségkívül színesítette az újvárosi társadalmat, amelyről Sándor Andrásnak a Történeti Hivatalban őrzött tanulmánya ezt rögzíti: „A lakosság heterogén jellege kezdettől fogva éles kontrasztokban mutatkozott meg. A legértékesebb alkotóelemek és kalandorok, kiváló szakmunkások és lumpenproletárok, a földtől még el sem szakadt paraszt-munkások és egykori grófok, a szocializmus harcosai és fasiszták, nagyra törő fiatalok és deklasszáltak, apácák és prostituáltak, évszázados kohászcsaládok komoly tagjai és aranyásók úgy keveredtek össze a városban, mint a Martin kemencében a tiszta nyersvas a rozsdás ócskavassal.”

Ha már egy ritka hivatás pentelei művelőjéről szóltunk, említsünk meg egy másikat is. Nevét nem tudjuk, nyomára egy regényes szakkönyvben bukkanhatunk. Botár Árpád A láthatatlan hadsereg című, 1939-ben megjelent művében ezt olvashatjuk: „Cingaroff és Iszakovics bolgár hóhér kezén végezték életüket, míg Wenzel Beranek irodatiszt urat egy markos dunapentelei legény húzta akasztófára.” A lebukott kémek szomorú sorsáról szóló tudósítás mást nem közöl a legényről, csak hogy akasztott. Hivatásos, vagy csak alkalmi hóhér volt? Ezt már aligha tudjuk meg…