A városi kultúrtörténet nemcsak régészként, de múzeumigazgatóként is számon tartja – pedig igencsak rövid ideig ült a direktori székben. Maga is úgy látta: nem az ő világa a hivatal. Az íróasztal, ahol tanulmányok sorát írta, na, az igen. És legfőképp a terep. A kutatóárok, ahol élete nagy részét töltötte.
Botcsinálta újvárosi volt. Elképzelhető, milyen érzésekkel érkezett ide! Büntetésből helyezték ugyanis Sztálinvárosba. A „rossz pedigréjű”, polgári származású ifjú már az első munkahelyén felhívta magára a gyanakvó hatalom figyelmét. Az Országos Történeti Múzeumban – ahogy akkor a Nemzeti Múzeumot nevezték – többek közt a germán népekről írt feltűnést keltő tanulmányokat. Ezek Nyugaton is ismertté tették nevét. Külföldi meghívásokat kapott (ez akkoriban már-már a hazaárulás gyanújába keverhetett egy embert), s jobbnak látták „eltakarítani” őt. Ahhoz azonban már túlságosan ismert volt, hogy segédmunkást csináljanak belőle – így lett 1953 nyarán a Sztálinvárosi Állami Múzeum igazgatója. Mindössze egy évig…
A Pestről kiűzetést retorziónak szánták, s nem gondolták, milyen jót tesznek vele! Bóna István akkor, itt lelte meg igazi életcélját. A büntetésként kijelölt város fő kutatási helye, majd választott otthona lett, amelyhez élete végéig ragaszkodott. De ne szaladjunk ennyire előre!
Nyolcvanöt esztendeje, 1930. február 10-én született Heves városban. Szülei katonatiszti pályára szánták, így került 1944-ben a nagyváradi hadapródiskolába – s így lett a tizenéves siheder, a gyerekkatona nemsokára hadifogoly. Mindamellett szerencsésnek mondhatta magát: nem az oroszok vitték hosszan tartó „málenkij robotra”, hanem az amerikaiak egy franciaországi táborba. Egy év után szabadulhatott.
Hazaérkezve pótló magánvizsgát tett, s három év múlva érettségizett. A műegyetemre készült. Nem vették fel – a véletlen sodorta tehát igazi hivatása felé. Kalandos életét „három” egyeteme is jelképezi: míg egyetlen intézménybe járt, az először Pázmány Péter nevét viselte, majd lett Budapesti Tudományegyetem, végül ELTE. Régész-muzeológus diplomát szerzett, nem is akármilyet. Remek szakdolgozatáért akadémiai különdíjat kapott. Egy fényes karrier indult el, amelyet nem törtek meg a döccenők, a politikai csapdák – sem a sztálinvárosi száműzetés, sem az 1956-os szerepe miatti szilencium. Túl nagy formátumú tudós volt ahhoz, hogy végleg elnémítsák.
Jeles professzorok voltak a mentorai. Az Ősrégészeti Intézet vezetője, Banner János elsőként figyelt fel tehetségére, s még egyetemi évei alatt demonstrátorként maga mellé vette. Amikor Újvárosból az egyetemre hívták, a nagy emlékű László Gyula keze alatt – majd utódjaként – teljesedett ki oktatói-kutatói életútja. Ez időtől a haláláig egyetemi oktató volt, de a gyakorlati régészettől sosem szakadt el. Mindvégig ásott, a földbe zárt múltat kutatta.
Első sztálinvárosi ásatásai irányították figyelmét a hazai bronzkor kutatására. A vasmű építésének, a hatalmas földmunkának a hozadéka volt az első leletek váratlan előbukkanása. A korabeli vezetők javára írható, hogy nem hagyták elpusztítani a mélyben rejlő értékeket. Bóna István a gazdag öreghegyi leletanyag feldolgozásával, nagy jelentőségű tanulmányaival tette le az avar kori telepkutatás alapjait, utódai számára is kijelölve az utat. Iskolateremtő régész lett. Sok módszertani újítása volt, például a már ismert történeti adatok mellett a fellelt érmék alapján a pénzforgalom vizsgálatával tette teljessé egy-egy korszak leírását.
Merőben új alapokra helyezte a hun kor kutatását. A leletanyag sokféleségéből következtetve bebizonyította, hogy a hunok szellemi-anyagi kultúrája már Európába érkezésük előtt is szinte teljes volt. Ez a tézis ellentétben állt a „hivatalos” tudománypolitikával, ezért a hatalom ismét gáncsot vetett neki. Asztalfiókba került A hunok és nagykirályaik című nagy műve, a könyv csak a rendszerváltoztatás után jelenhetett meg.
Szintet hihetetlen: fél évszázad alatt számos lelőhelyen több ezer bronzkori, kelta, római, avar és honfoglalás kori sírt tárt fel, eközben középkori kutatásokat is folytatott. Sokoldalúságát jelzi, hogy gyakorló régészi munkája mellett tanszékvezető, később intézetigazgató, tudományos folyóirat alapító-főszerkesztője, hazai és külföldi szakmai bizottságok tagja volt. Könyvek és tanulmányok sokaságát írta. A magyar archeológus társadalom az évek során az ő személye köré rendeződött. Határainkon túl is kiemelkedő szaktekintélyként tisztelték: több műve, például a középső bronzkor kultúráiról szóló német nyelvű monográfiája ma is nemzetközi hivatkozási alap.
Mélyen hívő ember volt. Halála napja – ez is szimbolikus lehet – egy jeles egyházi ünnepen jött el. 2001. június 4-én, pünkösdhétfő hajnalán elhunyt, Dunaújvárosban, amelyhez mindvégig ragaszkodott, s amely tudósi életútjának kiteljesítője, kutatásainak legfőbb helye volt. Halálhírére kollégája, Szentpéteri József ezt írta: „A hazai régészet minden tekintetben elveszítette igazodási pontját... Akarva-akaratlan az általa kijelölt utat járjuk.”
Bóna István sok szakmai elismerés mellett 2000-ben a Pro Pentele Díj birtokosa lett. 2002-ben a város a Pro Cultura Intercisae kitüntetéssel adózott emlékének.
