A sáfránnyal kezdődött: figyeltem, elsőként az bontotta ki a szirmait, s aztán mostanra a nárcisz is nyílásnak indult. A jácint is kibújni készül. Úgy látom, Virágvasárnapra takaros lesz a kert.
Tavaszhíreket hoztak az elmúlt napok. A tizenhét fokos meleggel persze itt-ott eső is jött, a hétvége felé araszolva föltámadtak a böjti szelek, ám mit tegyünk, az évszázados megfigyelés szerint ennek ilyentájt rendelt ideje van. Ahogy a tavaszi vetésnek is. A régi penteleiek szólása: az őszit porba, a tavaszit sárba vetni hasznosabb. Ez évben bőven megvolt a sár, a kelleténél több is, bár a mezőföldi gazdák még szerencsésebbek, mint a Tisza-mentiek…
Tudom, persze, a városi ember nemigen figyel már az ilyen dolgokra. És egyáltalán, mi köze van a föld nevelte csodákhoz egy iparváros polgárainak? Hát sok! Az itt lakó közel él a természethez, hisz a fák, virágok, parkok Újvárosáról van szó. És akkor még nem is beszéltünk a múlttiszteletről. Egykor szimbiózisban volt a kettő, a falusi-városi valóságélmény. Az agrárvidékekről érkező betelepülők hozták a földhöz kötődésüket, az itteniek meg élték a szokásos félfalusi-mezővárosi életüket.
Pentele tradicionális agrárgazdaságáról a régi források elismerően szólnak. Az 1767-es megyei falulajstromban a község az első osztályba került, legelőit jónak, piaci adottságait megfelelőnek, szántóit első osztályúnak minősítették. Nyolc évtizeddel később, 1851-ben a híres statisztikus-közgazdász és földrajzi író, Fényes Elek a mezőváros gazdálkodását biztatóan jellemezte. „Tágas határa igen termékeny; rétjei kétszer kaszálhatók; szőlőhegye jó vörös bort ad; juhtenyésztése és halászata figyelmet érdemel.” Erre erősített rá egy félig-meddig földink, a móri születésű, s az első miniszterelnökségét épp kitöltő Wekerle Sándor 1896-ban: „Gazdaságuk és dunai kereskedésük fejlett, jó boraik messze vidéken híresek.”
A XIX. század derekán a 3200 lelket számláló község majd minden portáján tartottak lovat és marhát. A két háború közti békeidőben a helybéli tejtermelő gazdaságok igen fontos szerepet játszottak Budapest ellátásában. Disznó is volt bőviben: híres volt a pentelei rövidorrú mangalica, és az I. világháború után a kesedisznó tartása is meghonosodott. Hetente több vagonra való disznóhúst szállítottak a pesti mészárszékekbe.
Az agrárius értékteremtésnek a hozzánk közelebbi időkben is nagy szerepe volt: a Vasmű helyszínének kijelölésénél az is döntött, hogy Pentele képes élelemmel ellátni az építőket, s majd a városlakókat. Amúgy 1950-ben március hozta el a város egyik „eszmei” születésnapját: a földmérők 28-án jelölték ki a határban az építkezés helyét, 1200 katasztrális holdat. A gazdák ennek kárát is látták: a művelhető terület csökkent, s a legelő felé vivő út megszűnt. 1951-ben Molnár György fel is panaszolta: „A Nagylegelő megvan még most is, hogy a város épült, de nincs hozzá járás. Idén is volt kinn rideg gulya, de a tehenek és a disznók már nem tudnak kijárni.” A pentelei termelők és kereskedők persze jelentős jövedelemhez is jutottak. Ez megteremtette az örök „osztálybékét”.
