Többekről leakadt az ékszíj, amikor éppen a birkózást akarták kizárni az olimpiai sportágak közül. Éppen azt a sportágat, ami azzá emelte e világjátékokat, amiről egyébként is szól. És amiben egyébként mi, magyarok kellően jók is vagyunk, s bizony Dunaújváros is komoly birkózótörténelemre tekinthet vissza.
Bizony Dunaújváros is komoly birkózótörténelemre tekinthet vissza fiatalsága ellenére – ám ettől jóval többet tudtunk meg Szabó Tamástól, aki csak maga sok-sok siker ellenére egy 1968-as harckovoi ezüstéremmel is büszkélkedhet:
A krotóni Milón hétszer volt olimpiai bajnok Delphoiban, ami hétszer négy, azaz 28 éven keresztül. Senki nem győzte le. Hozzátéve, hogy az akkori birkózás nem az volt, mint a mai, mert kéztörésektől kezdve minden előfordult. Az újkori olimpiákon a magyar birkózók mindig helytálltak, Weisz Richárddal kezdődött 1908-ban a bajnokságok sora, majd nagyon sok szép bajnokkal. Dunaújvárosban az ’50-es években kezdtek érkezni mindenhonnan, s kezdték űzni ezt a sportot: Szalma Miska bácsi, Palotai Sándor – élenjártak a megalapításban. Három műszak mellett edzettek a szabadban, de már 1952-ben volt csapatunk, s ehhez kellett olyan edző, mint Baranyai Laci bácsi, aki hallatlan lelkesedéssel, szuggesztív egyéniséggel találkoztunk, példaképünk lett.
Ez egy eléggé egyéni sportág
Abszolút! Itt nem lehet sumákolni, a felkészülésektől kezdődően végig dolgozni kell. Itt nem segít ki senki, mint csapatban. Jön az ellenfél, küzdeni kell – vagy nyerni, vagy veszíteni.
Az igazi fénykor 1959-60-ban kezdődött, akkor visszahívták Gurics Gyuri bácsit ezdősködni, akivel szép fejlődés kezdődött. Akkor jött 52 kg-ban Kiss Gabi, aki akkor az országban a legjobb volt. Czellér Béla, aztán Komóczi Gábor, aki 63 kg-ban volt az első háromban az országban, aztán Hermann Józsi, Gyuri Laci hetven kilóban, két pentelei gyerek, aztán Wolf Józsi, aki az első magyar bajnoka volt a városnak ifjúsági szabadfogásban. Óriási dolog volt!
Mit kap mentálisan ettől a sporttól egy gyerek?
Rendszerességet, nagyfokú koncentrációkészséget, szorgalmat, kitartást. Aki ebben elkötelezi magát, nagyon céltudatosan kell készülnie. 1968-70-ben még nem volt a városban szauna. Úgy oldottuk meg, hogy a meleg hengermű két kemencéje között volt egy rács 80-90 fokos meleggel, persze gázzal fűtötték… Komóczi Gabival kitaláltuk, egyikünk fölment a rácsra, a kötél a bokánkra volt erősítve, a másik meg ugrált, hogy az izzadása ne álljon meg – három-négy melegítőben persze. Ha gázkitörés volt, rángattam a kötelet, aztán leugrottunk… (Ma már mosolyogva meséli.) Az is csoda, hogy ilyen körülmények között 1970-ben magyar bajnokságot tudtam nyerni, munka mellett, addig Hegedűs Csaba napi négy órát edzet...
A cikknyitó tablófotónkon ők láthatóak (fontos, mert sok pentelei van köztük):
Állnak balról jobbra: Hoffmann Béla (intéző), Wolf József, Dóró József, Szabó Tamás, Bácskai Tóth János (edző), Szabó János, Kovács Vince, Nyers László, Fadgyas Mihály (szakosztályvezető)
Guggolnak: Hermann József, Nyuli László, Seres Dezső, Komóczi Gábor, Czellér Béla, Szalóki Sándor, Nagy László.
