Manapság újra hőskorát éli a hímzés. Az utóbbi időszakban azonban a dísztárgyakról: a párnákról, falvédőkről, terítőkről a hímzett motívumok átkerültek a napjaink használati tárgyaira: pólókra és tornacipőkre. Nagymamáink még díszítettek vele, mi pedig hordjuk is azokat.
A hímzésnek, ennek a különösen munkaigényes hobbinak hódol Nodicskó Istvánné Ica is, akivel munkái kapcsán beszélgettem.
- Nekem a tornacipőkön megjelenő hímzés nem tetszik, nem is vállalnám az elkészítését, mert szerintem nem oda való. A pólókon viszont már illőnek tartom, készítettem is néhányat az elmúlt időszakban. Bár mostanában újra divat lett a hímzett portéka, de az elkészítése nagyon időigényes és fárasztó, és sajnos nem nagyon találni olyan embert, aki ezzel foglalkozik. Például mondhatom, hogy kézi hímzőkről tudok, de a környékünkön rajtam kívül gépi hímző messze, s távol senki sincs. Ez pedig azért is nagy baj, mert követők nélkül kihal majd ez a foglalatosság, ez a szakmunka is.
A hímzés értéke visszanyerte értelmét és értékét, még akkor is, ha ez az érték átalakult és napi mintává szelídült - már nem tájegységekre vonatkozó azonosságot, hanem tágabb, nemzeti és generációs összetartozást jelöl.
Ilona Barcson született és fiatalon Dunaújvárosba került. Itt ismerkedett meg a varrás alapjaival is.
- Dunaújvárosban tanultam meg a hímzés alapjait, vagy negyven éve egy idős nénitől. Egészen pontosan a férjem munkatársának az édesanyjától, aki csak hosszas unszolás hatására állt kötélnek. Csak együttes erővel sikerült rábeszélnünk. Akkor még három műszakban dolgoztam, két gyermeket neveltünk és így jártam le hozzá Óvárosba hímezni. Akkor vettük meg ezt a varrógépet is, ami már negyven éve szolgál. Ezt a délelőttös műszak kezdetekor levittük hozzá, majd hétvégékre hazahoztuk. Az alapokat így három-négy hónap alatt megtanultam, majd vásároltam egy kalocsai gépi hímzéses könyvet – akkor még lehetett ilyet kapni – és abból tanultam tovább.
Aztán hosszú szünet következett.
- Sok mindennel foglalkoztam. Harmincöt évet húztam le a vasműben, váltóműszakban. Dolgoztam daruvezetőként, gépkocsivezetőként, hengerkormányosként, majd Dunaföldvárra költöztünk. Ezt követően munkanélküli lettem, majd nyugdíjas és közben adódott egy lehetőség. A Marcipán cukrászdába kerültem kézilánynak, ahol megismerkedtem a földvári hímzőkörrel. Aztán annyira megfogott a hímzés, hogy végleg a szenvedélyemmé vált. Ma már Dunaföldvár népi hímzője cím büszke birtokosa vagyok.
Eleinte csak hobbiból, baráti alapon varrtak, hímeztek. Az ovisoknak anyák napjára varrták ki a díszes kis mellényeket, ingeket, aztán következtek a betyáros népi hímzések. Ingek, gatyák oldalát, mandzsettáját kellett vékony csíkban kivarrni, majd kiállítást is szerveztek nekik a helyi könyvtárban. Ez végül állandósult, már minden évben bemutatják munkáikat a karácsony előtti időszakban. Sőt, négy éve a Hungexpóra is eljutottak Ica munkái, majd Boszniába is, ahonnan oklevelet küldtek a számára. Persze, egy dunaújvárosi kiállításra – ha lenne rá alkalom –, azért még „benevezne”…
- Nemrég lettem kész egy tizenkét személyes asztalra készített hatalmas terítővel is, amit két éven keresztül csináltam. Csak a színes cérnával egy éven keresztül dolgoztam.
Ica – mint mondja – nem tud nyugton ülni. Ha egy kis ideje akad, azonnal kell valamit csinálnia. Ezért mindig kerül valami a keze ügyébe. Ha nem népi hímzés, akkor gobelin. Mert az csak természetes, hogy azt is szeret készíteni. Csak éppen az a szemének árt nagyon. Ezért esténként már csak kézzel varr. De örömmel végzi, másként nem is lehetne. Kissé rabszolgamunka ez, mert egy kisebb terítő is két-három napig tart, s ha eladná, hát jó, ha az anyagköltség visszajönne. A nagy terítőért is jó, ha százezer forintot adnának, ami munkaórát tekintve igen kevéske óradíjat tenne ki.
- Pedig maga az alapanyag nem olyan drága, hiszen általában lepedővászonra készülnek a képek, minták. A napszövet ugyanis hamar foszlik. Ezt pedig minden rövidáru boltban lehet kapni. Ami viszont már drága, az a hímzőcérna. Egy kis motring 250 forinttól indul, s egy színből minimum három árnyalat kell. S akkor ez még csak egy szín. S ebből is több motringgal elfogy, mire elkészül egy szépen díszített felület. A kalocsai mintánál pedig nem szokás kevés színnel dolgozni. Aztán a vászonra sem egyből varrnak, hanem a mintát fel kell rajzolni, vagy festeni. Egy földvári rokkantnyugdíjas asszonnyal dolgozom össze, aki kézzel, sablon alapján egy indigószerű anyaggal megrajzolja a mintákat, amiket kiszellőztetés után kivarrok. A minták sokszínűsége, gazdag formavilága, a rajzolók képzelete pedig garantálja, hogy nem készül kétszer ugyanolyan munka. A hímzésben éppen ezért az is csodálatos, hogy egyedi, mert minden egyes minta változhat, a színekkel együtt. Minden egyes hímzett munka egyedi, akár minden egyes ember…
-Szóládi Zoltán-
