Na, ezt magyarázd meg a kisgyermekeidnek, ember: egy ősi magyar várhoz tartva miért kell útlevél? Hogyan lehet az egy másik országban, ha magyar? Somoskőújfaluban várt rám ez a kínos lecke, jóval a schengeni határnyitás előtt, s persze hogy nem értették a kiskölykök. Mit is magyarázhattam volna nekik Trianonról?
Azóta eltelt sok év, s megértették. Ismerik Somoskő és testvére, Újfalu regényes történetét is. Mindkét falut a határon túlra lökte a trianoni „erőszakbéke-szerződés”. Ám jött a mesebeli fordulat. 1921-ben a budapesti antant-bizottság egyik angol rezidense súlyos beteg lett. A Rókus kórház nagyhírű professzorához, Krepuska Gézához vezette a sors. A neves doktor megmentette a tiszt életét. Szívélyes viszonyba kerültek, s a professzor egy ízben arról beszélt betegének, hogy gyermekkora varázsos faluját méltatlanul csatolták el, hiszen ott mindenki magyar. Kérte a tisztet, győződjön meg személyesen erről.
Nemsokára szemlebizottság érkezett Somoskőújfaluba. A vendéglátók – a professzor, meg Lipthay Jenő vasmű-igazgató és a jogtudós Auer doktor – azt indítványozták: a bizottság tagjai próbáljanak szlovákul szót érteni a falubeliekkel. Megpróbálták. Nem ment. Somoskőn ugyanúgy jártak, így hát jegyzőkönyvbe rótták: színtiszta magyar falvakról van szó. Hosszú procedúra kezdődött, s végül 1924. február 15-én a két település ismét Magyarországé lett. A híres medvesi bazaltbányák egy része is „hazatért”. A történelmi emlékhely, a somoskői vár nem volt ilyen szerencsés; bár a faluszéli házaktól tán ötven méterre áll, de odaát rekedt.
Badaló, Asztély, Csoma, Déda – ki hallott róluk? És ezekről: Degenfeld-tanya, Lónyai-tanya? Csak keveseknek ismerős nevek, pedig mindet „világhíressé” tette egy végzetes törvény: az 1920-as trianoni szerződés becikkelyezett szövege. E hírhedt dokumentum ezernyi kis falu, folyó, ér és patak, tájékozódási pont és szintezési ősjegy nevét őrzi. Rendkívül precíz földmérői munka: országtestrészek amputációjának mértani terve. Egy lélektelen csonkolás hű leírása. A mérnökök meghúzta vonal túlsó oldalán a Degenfeld-udvarház (ma már csak pusztulásának nyomai), az innensőn a jobb sorsú Kerek-Gordon-tanya; odaát Mezőkaszony és Macsola, ideát Beregsurány és Barabás, köztük pedig széttört emberi sorsok emléke.
A legkegyetlenebb mészárosmunka színhelye Szelmenc volt. Mintha bárddal csapták volna kétfelé. Egyszerűen kettészelték. A falu közepén álló ház az egyik országba, kertje a másikba került. Ez már 1945-ben történt – a trianoni dekrétum ugyanis még egyben hagyta, bár Csehszlovákiának rendelte, az első bécsi döntés aztán ismét Magyarországra ruházta. A II. világháborút követő csehszlovák-szovjet kufárkodás pecsételte meg végleg a sorsát. Ma az ősi magyar falu egyik része szlovák, a másik ukrán birtok. Jelképe egy székelykapu – két részre vágva. Fele a határ egyik, fele a másik oldalán áll…
Június 4-én, kilencvenöt évvel a szégyenteljes döntés után városunk polgárai erre is emlékeznek ma délután az evangélikus templom kertjében, ott, ahol az elcsatolt területekről néhány éve idehozott föld az újvárosival egyesül.
