Kedves, mesés történet. Tán igaz is lehetne. Miért ne? A szépírók szeretnek életminta után dolgozni. Különösképp érvényes ez az erdélyiekre: hús-vér hőseiket a megélt dolgaik teszik igazán hitelessé.
Mármost hogy Tánczos Csuda Mózsi valóban élő személy volt-e, nem tudom. Mesébe illő tetteivel Wass Albert könyvében találkoztam. A Tizenhárom almafa című szatirikus regény életteli, csavaros eszű főszereplője ő. A történelmi Háromszék kis falujába, Kommandóba álmodta az író, erdőkerülő tisztséggel felruházva.
Mózsi járja a gyönyörű vidéket, őrzi a Háromszéki-havasok e pontjának nyugalmát, rendre megszemléli a Lakóca hegy vadjait, „akikért” felel, s vizitál a Rozsdás-pataknál is, hogy ott is rendben találjon mindent. Az idegen számára félelmetes erdőben ő az úr. A gyüttment csak kérhet tőle, s ha nem tetszik annak ábrázata, a bolondját járatja vele, mint tette ezt a román prefektussal vagy a rátarti magyarhoni tiszttel. Humor szövi át az eseménycsokrot. És emberség.
A Mózsi és családja – s rajtuk keresztül a székelyek – életét bemutató sorskrónika egyik legmegkapóbb története az almafákról szól. A vadőr húsz fácskát ültetett a portája mellé. Hét kipusztult, de tizenhárom megmaradt. Amikor 1940-ben a második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély „hazatér”, a határvonalat éppen Mózsiék háza alatt, a fácskák között húzzák meg: hat almafa magyar, hét meg román felségterületre kerül. De Mózsit nem ejtették a fejére! Igazi székely góbé: fogja a határcöveket, és kicsit odébb igazítja. Nem nagyon, nem feltűnően, csak épp annyira, hogy immár eggyel több fa jusson a magyarnak…
Ez a kis svindli, az önkényes határmódosítás a humortölteten túlmutat: a megmaradás jelképe is lehet. Annak az akaratnak a kifejezése, amit József Attila a sokáig feledésre kárhoztatott Nem, nem, soha! című Trianon-versében vad-szilaj őszinteséggel mond ki. Wass szelídebben, de ugyanazzal a makacs hittel üzen a könyv záró soraiban: „Mózsi pedig, s a fiai s felesége s Filimon, a verespataki pakurár és a többiek mind, akik ott élnek a baj és nyomorúság közepette a Kommanó körül, kicsinyek és nagyok: reménykedve figyelik évről évre a kisarjadt fák növekedését s a hagylakó népek ősi türelmével várják a tavaszt, mely majd először bontja virágba őket, hogy megteremjen végre rajtuk a békesség és szeretet gyümölcse mindenki számára. S akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy az a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.”
