Enter - Amikor Savoyai herceg sztálinvárosi lett

Katonai álmokat dédelgetett. Amikor aztán a „Napkirály”, XIV. Lajos inkább a papi pályát ajánlotta neki, megorrolt, és egy huszárvágással megoldotta a dilemmát: a bécsi udvarnak ajánlotta fel szolgálatait. I. Lipót német-római császár és magyar király örömmel fogadta a művelt és tehetséges fiatalt, a „kis csuklyás barátból” azonmód dragonyos tisztet kreált. A bécsi társasági élet kedvelt figurája lett Prinz Eugen, vagyis Jenő herceg, de ő nem a szalonokban vágyott sikerre. Fizikai hátrányát éles eszével, hadtörténeti ismereteivel és tervezői készségével pótolva a kor egyik legnagyobb katonai stratégája lett. A törökökkel vívott csatákban szerzett kivételes hírnevet, az 1697-es zentai ütközet hőseként jegyzik a krónikák. Szinte töretlen hadi sikersorozat fűződik a nevéhez, neki köszönhető Temesköz 1718-as visszafoglalása is.

De hogy kerül Jenő herceg a múlt századi krónikába? Hogyan lett Sztálinváros „polgára”?

Ehhez egy kis kitérőt kell tennünk.

1951 októberét írjuk. A budapesti pártközpontban fontos emberek fövetik: skandalum, hogy míg más szocialista országokban gyárak és városok viselik Sztálin nevét, nálunk a névadó elmaradt. Akkor már számos település nevét „korszerűsítették” (Kajászószentpéter – ateista szellemben – szentpétertelenítve, Hercegfalva az anti-feudalizmus követelménye szerint Mezőfalva lett, Szolgaegyháza pedig, mert a demokráciában nincsenek szolgák, Szabadegyháza). Fölvetődött: a tavasszal városi rangra emelt Pentele és az épülő vasmű viselhetné a Generalisszimusz nevét, persze „alulról jövő kezdeményezés” okán. És a penteleiek (felszólításra) kezdeményeztek. Horváth László sztahanovista brigádvezető munkásgyűlésen tett erre javaslatot, s megírta Rákosi Mátyásnak: „A Vasmű minden egyes dolgozója, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk Sztálin Vasmű, új, szocialista városunk Sztálinváros nevet vehesse fel.”

A fővárosba parancsolt pártküldöttség előtt – ezt egy Faludy-elbeszélés örökíti meg – a félelmetes hírű belügyminiszter, Farkas Mihály kijelentette: ha van Pentelének húszezer lakosa, akkor megkapják a jóváhagyást. Van ennyi? – szegezte a pentelei párttitkárnak a kérdést. Van – felelte amaz félénken, bizonytalanul. Pedig nem volt. Ám mégis lett! Persze némi fineszességgel.

Összeírtak mindenkit, de még így is jócskán híja volt a húszezernek. 16988 név szerepelt az íveken, vagyis még 3002 „pentelei” kellett. A párttitkár úgy okoskodott: a miniszter régi és új emberekről beszélt, tehát az igazán „régiek” is számítanak. A temetőkben nyugvók sírköveiről kimásolták hát a neveket, összesen 1900-at. De még mindig nem volt teljes a lista. Végső tettre szánta el magát: elment a „klerikális reakció” helyi képviselőjéhez, a katolikus plébánoshoz. A pap először gyanakodva fogadta, de aztán – a fontos közcélt hallva – megenyhült, és a pártember elé tárta a vendégkönyvet, s az abban szereplő nevekkel meglett az áhított húszezer. A könyvben ugyanis ezernél több név szerepelt: püspökök, egyházi és világi főrangok, tudósok, közemberek, akik az évszázadok során több-kevesebb ideig élvezték a plébánosok vendégszeretetét. Köztük – igen! – Savoyai herceg, a francia arisztokrata, a német-római császárság hadvezére, aki nem hihette volna egykor, hogy az 1736-ban bekövetkezett halála után jó két évszázaddal egy rövid vendégeskedés okán majd egy (szocialista) iparváros névadásánál lesz kitüntetett szerepe…