Hátat fordítani tilos!

Várkonyi Balázs - 2015. június 20. 7:55

Láttál már elhízott kohászt? - kérdezte öreg barátom, Tóth Laci bácsi. Költői kérdés volt ez, persze, nem várt választ, hiszen tudta, nemhogy kövér, de sovány kohászt se sokat láttam életemben. A szakma rejtelmeibe igyekezett beavatni lelkes kalauzom. A mesterség szépségeiről beszélt. Meg arról: milyen nehéz!

Hát hogyne lenne az. Hatvan-hetvenfokos hőség, tizenöt kilós páncélszerű védőruha, három műszak… itt nem lehet elhízni. Van-e vajon akár egyetlen makkegészséges nyugdíjas is a vasmunkások között? És mégis, szeretet sugárzik az idős elbeszélőből, hiába, a ragaszkodás megmarad. Hűséges fajta a miénk – összegez Laci bá’.

Hatvanöt évet tudhat maga mögött a Dunai Vasmű/Dunaferr (hiszen a krónika az első kapavágással kezdődik). Tízezrek kenyéradója volt. És tízezrek áldozatszínhelye. A meggazdagodás sosem fenyegette őket… nehéz hűség lehetett ez, Laci bácsi! Tényleg az volt. A ragaszkodás szólítja ki e szombaton is az embereket a Duna-partra, a Vasas- és Kohásznapra. Harminckilenc éves hagyományt őriz ez a juniális. Egy nap mulatság sokaknak (mínusz szombati műszakosok), aztán másnap ők mennek munkába, mert nincs megállás, a „melegváltás” itt évtizedek óta folyamatos.

Hogyan kezdődött? Az ősidőkig, a XIX. század derekáig kell visszamennünk.

„... egy emelkedőben lévő országban a Duna partjain igazán kétlem, hogy bármi előnyösebb lehetne, mint jó vasművek.”. Gróf Széchenyi István írta ezt 1942-ben a Lánchíd tervezőjének, az angol William Tierney Clark mérnöknek címzett levelében. (Az idő tájt a hídépítés a cölöpverésnél tartott.) Széchenyi tehát, ha csak képletesen is, a Dunai Vasmű megálmodója. A folyami szállítás előnyei adták a gondolatot. Ama század közepén a hazai vastermelés gyors növekedésnek indult. Szinte hihetetlen: 1898-ban Magyarország a világ nyolcadik acéltermelője volt!

Aztán jött az I. világháború, a gyászos Trianon, és a visszaesés. A nyersanyagbázis a töredékére zuhant. Mégis, az 1920-as évek végére visszatért az élet, a vasipar talpra állt, Csepel, Ózd, Diósgyőr acélművei fejlődtek. A termelés olyannyira felfutott, hogy a csonka ország 1938-ban már a tizennyolc vaskohászati nagyhatalom egyike lett. Ekkor éledt újjá a Széchenyi-gondolat, a Duna menti vasmű terve. Csakhogy jött egy újabb háború, és bár az évek során a tervek elkészültek, a kísérlet hamvába holt.

1945. szeptember 4-e: azon a napon a MÁVAG igazgatója levelet küldött az ipari miniszternek, javasolva azt, hogy „… az 1943. évi vasműterv megvalósításának kérdését újra tárgyalás alá vetetné”. Öt év múlva (egy ilyen gigászi munkánál ez nem nagy idő) aztán kész volt a terv. Pentelén megindult az építkezés. Dunújváros megszülethetett, a Vasmű fölnőhetett, s eltekintve a „vas és acél országa” illúziójától, az iparág meghatározó óriásává lett. Erről szól az évenkénti vasas ünnep.

Egy ízben Tóth Laci bácsi arról beszélt, hogy csapoláskor, amikor a vas kilőhet, a fröccsenő anyagnak nem szabad hátat fordítani. Számomra ez az óvó rendszabály hűségjelkép is: szó szerint, meg átvitt értelemben is – itt hátat fordítani tilos.

A rovat további hírei: Dunaferr

ISD Dunaferr: idén történt

ISD Dunaferr: idén történt

2014. dec. 29.

Nehéz évet zárt a Dunaferr. Az idei évben a gazdaságos működés, és a hatékonyság növelése érdekében szükség volt létszámleépítésre és kiszervezésre is. Ugyanakkor ismét két kohóval működik a vasmű, a fejlesztéseket jövőre is folytatják, s autóipari beszállítóként is szeretnének megjelenni a piacon.