Medünk a stancra – kiáltja világgá örömét a kétéves fiúcska, és boldogan vágtat mamája után. A kis „hatodszomszéddal” együtt örülök, legalább neki legyen jobb. Engem már reggel óta gutaütés kerülget.
Amikor „… a város még az első hőség fátylaiba burkoltan piheg” (Márai), nekem már akkor elegem van a mai napból, ez a márais „pihegés” a kezdet, aztán már csak rosszabb jön. Szörnyű! Ezen kesergek még akkor is, amikor tanyagondnok ismerősöm int ki a vén Lada terepjáróból. Hová, hová, kérdezem, csak ide, pár kilométerre, Fördős Juliska nénihez. Gyógyszer kell az idős asszonynak – gondolom –, vagy más, de kiderül, a vizit oka egyszerű. – Megnézem, hogyan viseli ezt a rettenetes időt – mondja a dűlőutakat járó ember.
Jaj, Istenem, én itt nyavalygok a hőség miatt, ő meg, bár hivatali kötelessége nem szólítaná a távoli tanyához, de megy. Mert van, aki jobban megszenvedi a kánikulát. Hátha segítség kell, vagy akár csak jó szó. Vizeskannát tölt meg a közkútnál, aztán indul a tanyagondnok. Vajon mekkora fizetésért teszi? Aligha sokért. A jóérzés lehet a „prémiuma”.
Hol a nagy kutya? – villan belém, amikor elhaladok a gazdátlan porta előtt. Ház nincs a telken, szanaszét mindenféle haszontalan lim-lom, itt látom vagy másfél éve a hatalmas testű kutyát. Amikor idehozták, még érdeklődően nézett, ha valaki jött az úton. Aztán a magány egykedvűvé tette. Gazdáit csak akkor látta, amikor néha kihoztak neki ennivalót. Másfél méteres láncra kötve élte az életét. Félbevágott hordó volt a menedéke, hó vagy eső ellen jó az, de a nap melegét csak megsokszorozza. A szomszéd házban lakót kérdeztem, miért szenved ott az a jószág, de csak a vállát vonta meg, ő is nem egyszer szólt a tulajdonosnak, aki leintette, hogy törődjön a maga dolgával. És most a kutya hűlt helyét látni. Nem a mindent tűrő puli volt, hanem egy kitenyésztett városi eb… feladta volna a hőséggel vívott harcot? És a gazdája? Neki biztosan van hova húzódnia a perzselő nap elől.
Tanyagondnok, tűzoltó, vasmunkás, kórházi nővér – nekik ép ésszel kell kibírniuk, bármekkora a meleg. És a hőség tényleg észveszejtő lehet, mint Amerikában, ahonnét a júliusi kánikula miatt „számos őrültségi esetet is jelentenek”. Szerencsére nem most: a Reuter korabeli tudósítása 1921-ből való. De olykor mi, maiak is közel állunk ahhoz, hogy megbomoljon az elménk a kritikus melegben. Ahogy a múltban sok ember halálát okozta a kánikula, a jelenkor sem kíméli a halandót. Európában már áldozatokat szedett az idei nyár, de az indiaiakhoz képest mi még szerencsések vagyunk; ott jó egy hónapja ezerszáz ember halálát okozta a katasztrofális hőség.
Most, amikor a bőrünkön érezzük a perzselő meleget, képzeljük el azt, mit élnek át nap mint nap az acélműben, az öntödében, a kohó mellett dolgozók. Rajtuk a csoda is csak egyszer segített, az is csak képletesen: amikor 1953 júliusában az újvárosi „visszafejlesztésről” döntött a kormány, az egykori beszámoló szerint a Vasműben „megfagyott a levegő”. Aztán újra fölmelegedett, az élet helyreállt, a fejlesztés tovább folytatódott, és az ottaniak azóta is télen-nyáron fürödnek a rettenetes hőségben. Helyettünk is.
