Aludni, aludni! – sóhajtozott az öreg, de nem jött a megváltó álom. Halálosan fáradt volt, az agya viszont nem kapcsolt ki. Egyre csak a könyvre gondolt. A kamra fölött, a kispadláson lelt rá. Régen, még a ’80-as években az apja mutatta neki, hova rejtett iratokat, de idővel megfeledkezett róla.
Különben is, csak papírok… most viszont véletlenül rálelt a szalmatörek alá dugott, ostorszíjjal átkötött viaszosvászon csomagra. Kibontotta. Meglelte a saját keresztelési emléklapját, a nagypapa lovának rekvirálási elismervényét, apja katonafotóját, és jó néhány megsárgult, foszladozó lapot. Meg egy könyvet. A bolsevizmus Magyarországon, ez volt a címe, az alcíme pedig: A proletárdiktatúra okirataiból. Fölütötte, ott helyben olvasni kezdte.
Az író, dr. Szabó László a 1919-es Tanácsköztársaság vádiratát állította össze hiteles dokumentumok alapján, és frissiben, még abban az évben megjelentette. Az öreg lapozgatta a könyvet. Elhűlve olvasta a 133 napos rémuralom történéseit. „Május első napjaiban Szolnokon kivégeztetett Szamuely mindenkit, akire gyanakodtak, hogy nem vörös érzelműek. Az áldozatok névsora…” – és nevek nevek után. A halálba küldöttek közt kereskedő és írnok, ügyvéd és katonatiszt, árvaszéki ülnök és földbirtokos volt, az utolsó pedig egy tizenhat éves diák: Mellinger Endre. Neki az volt a „bűne”, hogy a kivégzéseket látva Szamuelyt fenevadnak nevezte. A fenevad nem hazudtolta meg a rá ragasztott titulust. A fiút azonnal puskacső elé állíttatta.
A könyvbéli történetekből Pentele se maradt ki. Az öreg visszaemlékezett a sihederként hallott szavakra. Nagyapja mesélt neki arról, hogy a háborút megszenvedett, kivérzett falu népe milyen örömmel fogadta az őszirózsás forradalom hírét. Aztán a kurtán-furcsán félbemaradt földosztás, a hamis ígéretek után az indulatok egyre csak nőttek. A március 21-én beköszöntött diktatúra rémtetteinek sokasodó hírei a pentelei nép ellenállásáig vezettek. Szabó László idézi Madarász helyettes politikai megbízott jelentését Kun Bélának „a dunántúli ellenforradalmi nyugtalanságok dolgában”, 1919. június 22-én: „A paksi direktóriumot az ellenforradalmárok elmozdították és a közügyek vezetését átvették. … A paksi események a dunapentelei és dunaföldvári ellenforradalmi mozgalmakkal függnek össze. Három vasas század hét géppuskával ez éjszaka folyamán érkezik Budapestről Pentelére, illetőleg Dunaföldvárra, hogy a mozgalom tovaterjedésének útját állja.” Nos, útját állni, mint tudjuk, már nem lehetett.
„Mit csinálhattak ezek még hat napig?” – betűzgette az öreg a nagyapja könyvszélre írt megjegyzését. A pentelei direktórium ugyanis a tanácsköztársaság bukása után még napokig a helyén maradt. Addig, amíg a nép el nem zavarta őket. Hogy csúfos menekülésükkor vitték-e magukkal a kasszát, mint a Bécsig futott országos vezetők, vagy mint Sós, a Tolna vármegyei direktórium elnöke a szekszárdi bankból lopott kincseket, tán sosem tudjuk meg. De tudjuk a tényt: Pentele népe 1919. augusztus hatodikán azt mondta, elég volt. És ma ennek az üzenete a fontos; meg az a mondat, amit a nagyapa írt a Szabó-könyv egy lapjára: „Szent István napját már békében ültük meg.”
