Duzzogásomat igyekeztem elrejteni gyermekeim előtt. Mintha a fogam húzták volna, markoltam a kormányt, szótlanul vezettem. Mit ki nem találtak! Menjünk Ópusztaszerre, mondták ezt a nyár egyik legmelegebb napján, agysorvasztó hőségben.
Majd megyünk Szent Istvánkor, javasoltam, de ők kötötték az ebet a karóhoz, akkor más lesz az úti cél, menjünk most. Megadtam magam.
Megérkeztünk. És azt vettem észre, hogy már nem duzzogok, mogorvaságom múlik. Ja, a hely szelleme… ide nem lehet fapofával jönni. Anonymus krónikája nyomán tudjuk: a Szeged-közeli Szer az első országgyűlés helye volt. Noha némely történész a szeri gyűlés tényét kétségbe vonja, de Anonymus szavának inkább kell hinnünk… Különben is – figyelmeztet minket a hajdan volt polihisztor, Bálint Sándor –, a néphagyomány, a monda „gyanútlan világa” a leginkább időtálló forrás.
A pusztán megtelepedett bencések középkori monostora romjainál megállunk. A templomot – magyaráz a gyereknek egy fiatal nő – az Árpád-ház patrónája, a Szent Szűz tiszteletére szentelték. Az egyik megfáradt kissrác a falmaradványra telepszik, de rögtön „intőt” kap, tiszteld a helyet, mondja az idegenvezető, erre nem szabad leülni, látod, ott vannak a strázsák! A fiú fölpattan, röstelkedve néz, és tényleg, ott állnak az ősi kőszobrok. Egykor a templom kapujánál őrködtek, most a romokat vigyázzák…
Megyünk tovább. Apa, itt van Fejér – szól a lányom, igen, a megyék emlékkövén az egyik címer. Ott a jelen is, a históriánk is. A park középpontjában az Árpád-emlékmű. Az 1800-as évek végén, a millenniumi megemlékezésekre készülve a közeli birtokokat uraló két város, Kecskemét és Szeged versengett az emlékműállítás jogáért. Az országgyűlés Sövényháza, a mai Ópusztaszer mellett döntött. A hatalmas szobor a világmagyarság jelképes nulla-kilométerköve is lehetne…
Mint a népség a városi korzón, úgy jár-kel a sokaság a skanzenben, nézelődnek a donáti szélmalomnál, a gátőrháznál meg a tanyai népiskolában, emléket visznek a szatócsboltból, tudnivalót az olvasókörből. Odébb az eurázsiai sztyeppék világát idéző nomád park. A Csete György által ide álmodott jurtaváros. A döbbenetes erejű Melocco-kőmonumentum, a munkába temetkezett, a földet túró parasztemberpár. És ott az Erdők temploma, a Szent Koronát idéző mamutfenyő ház is, meg az ezernyolcszáz éve „született”, ma már holt fenyőóriás héttonnás darabja. Múltvárosban barangolunk. A magyar őstörténet relikviái a keresztény Európába térésünk idejéről mesélnek, meg a szeri legenda születéséről.
Megérkezünk a kéttornyú kápolnához. A Szent Gellért-harang szava visszavisz a legendák varázsába. A tejút-mondába például, amely a néphit szerint Árpád vonulását mutatja, hisz „arra mönt a vezér a serögivel”. És bár a valóságmagvat benne aligha leljük, de a mesék világa már csak ilyen: hihetetlenül is szép. Ha tudunk még múltat álmodni.
Visszaindulóban ismét találkozunk a gyerekcsapattal. Ülnek a fűben. Esznek. Magnóról ének szól. „Mert a haza nem eladó. / Ezüst pénzre sem váltható. / Mert a haza lelked része, / Határait beléd véste / Ezer éve, / Ezer éve a hit.”
