Ült a folyóparton. Nézte a fodrozódó vizet, a távolban egy fickót a lélekvesztőjén. A közelben kishajó vesztegelt, kalózzászló lengett a törpe szárfán. Pár éve a tengerparton, a Matek nevű kirándulóhajón látott ilyet, a tulaj vendégcsalogatónak tűzte a kalózjelképet a horvát nemzeti lobogó mellé.
Akkor augusztus derekán érkezett a tengerparti kempingbe. „Nálunk még szeptember elején is strandidő van” ígérte a prospektus. Na, ez abban az évben nem stimmelt. Jöttek a hűvösebb napok. Épp úgy, mint otthon, Szent István után – gondolta.
A kemping hamarosan kiürült. Egy reggel már csak két idegen sátrat látott. Kiült a néptelen partra. A tenger felől savanyú pára terjengett. A szél először csak borzolta a vízfelszínt, majd egyre nagyobb hullámokat kergetett. Ült a homokban, a szűnni nem akaró hullámzás szinte álomba ringatta, a végtelen fogta körül. Úgy érezte, elrohan mellette minden, jön az ősz, aztán elmúlik, a tél is beköszönt, és ő csak ül, már nem is tudja, miért, csak ücsörög a tengerparton, és vár. Egyre csak vár.
Felriadt a kábulatból. A látomás véget ért. Akkor, ott megérzett valamit a mulandóságból. Felkelt. A sátrához ballagott, összecsomagolt, s idő előtt hazaindult.
Most itt ül, ez is egy vízpart, csak épp a hazai, az ismert, a megszokott, a szeretett folyó partja. E felől is ismerős illat száll, ez emlékezteti valamire. Rég volt. 1971, szeptember. Másodika? Harmadika? A nap már nem fontos. Ami történt, az igen! Barátai hívták, menjen velük a „Barátságban”, megnézni a városrész új presszóját. Hangulat, ez volt az eszpresszó neve. Pálmafák a bejáratnál, kárpit borította falak, boxok vörös bőrfotelekkel, az asztalokon damasztabrosz. Minden olyan „pestiesnek” tűnt. Fizzt ajánlott nekik az elegáns pincér. Fogalma se volt róla, mi az a fizz, de azt rendelt. Az ízére már nem emlékszik… arra annál inkább, hogy megakadt a tekintete egy lányon. Egy mandulaszemű szépségen. És még aznap este, hazafelé indulva, kerülőt tettek a folyópart felé. Ez volt az első randevú. Sok követte aztán.
Negyvennégy év múlt el. Most ül a vízparton, az egykori estét álmodja a délutánba. A folyó felől fújó szél illata a régvoltat varázsolja elő.
„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve.” Így kezdődik Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című híres regényfolyama első kötetének kulcsfontosságú bekezdése. Azt a pillanatot beszéli el, amikor egy sütemény íze és egy tea illata a régmúltba repíti az írót: „… ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem.”
Proust számára a gyermekkor jött vissza akkor. Az író – unokatestvéréhez, a filozófus Bergsonhoz hasonlóan – vallotta a „kétféle emlékezet” tézisét: a természetes memória mellett létezik egy véletlenszerű emlékezeti mód, amikor egy szín, egy íz, egy illat váratlanul hív elő eltűnt időket. Ahogy ez a név is sokaknak: Hangulat eszpresszó.
