„Bizony megverte az ujoncz magyar sereg Jellachich kiképzett katonáit az első összecsapásnál.” E szavakkal adta hírül a korabeli tudósítás a XIX. századi szabadságharcunk kiemelkedő hadi sikerét. Megyénk így írta be nevét a hadtörténetbe – persze nem először.
A százhatvanhét éve zajlott ütközet, a nevezetes pákozdi csata kimenetelét nem sokan merték volna előre megjósolni. Így volt ez a csata előtti napon, 1948. szeptember 28-án zajlott haditanácson is: a sukorói református templomban tartott ülésen politikusok – köztük Batthyány Lajos miniszterelnök – és főtisztek heves szópárbaj közepette vitatták meg az esélyeket, amelyek nem kecsegtettek sikerrel. Jellasics császári tábornok ugyanis majd’ háromszoros túlerővel fenyegette a magyar sereget. De miért éppen a horvát bán vonult csapataival a forradalmi Magyarország ellen? Ennek okát az előzményekben kell keresnünk.
Forradalmunk kitörése után a császári udvar hónapokig az itáliai tartományokban zajló fölkelésekkel volt elfoglalva, így, hogy időt nyerjen, kényszerűen elfogadta a magyar követeléseket. Nyár végére azonban a helyzet megváltozott, s V. Ferdinánd császár a „magyar ügy” rendezésébe fogott. A nyílt katonai beavatkozást nem vállalhatta, hiszen magyar királyként márciusban ő bízta meg Batthyány grófot a kormány megalakításával, s alkotmányunk sérthetetlenségét személyesen szavatolta. Kihasználta viszont a nemzetiségi ellentéteket; pénzt és hadifelszerelést juttatott a szerb felkelőknek, valamint a hazánk elleni invázióra készülő Josip Jelačić horvát bánnak. Batthyány Lajos hiába ajánlotta fel a horvátoknak a békés különválás lehetőségét, a király pedig – igaz, csak formálisan – hiába hívta vissza a Jellasicsot tisztségéből, a bán nem tett le tervéről. Amikor a király ismét megerősítette báni méltóságában, elérkezettnek látta az időt a támadásra. 1848. szeptember 11-én hatalmas sereggel átkelt a Dráván.
A magyar hadsereg vezetői súlyos dilemma előtt álltak: magyarként az ellenállásra, ám császári tisztként a megadásra kellett volna igent mondaniuk – így inkább a folyamatos hátrálás mellett döntöttek. A horvát csapatok akadálytalanul jutottak el Fehérvár térségéig. A veszélyt látva Batthyány általános népfelkelést hirdetett, Kossuth felszólította a külföldön állomásozó katonákat a hazatérésre, majd alföldi toborzókörútra indult. Szeptember utolsó napjaira már tekintélyes számú, 16 ezer fős sereg állt fel, s védelmi állást foglalt el a Velencei-tó mellett.
28-án az emlékezetes sukorói haditanácson Batthyány gróf – akinek miniszterelnöki megbízatását a király három nappal azelőtt érvénytelenítette – az ellenállás mellett érvelt. A szenvedélyes vitában a hadparancsnok, Móga János altábornagy az őt ért méltatlan vádak miatt kardját letéve lemondott, ám végül meggyőzték arról, hogy neki kell vezetnie a védősereget. Ő császári tisztként ezt azzal a feltétellel vállalta el, ha az ellenség támad, ő ellenáll. És eljött szeptember 29-e, amikor a horvát bánnak szembesülnie kellett a magyarok elszántságával…
Jellasics azon a reggelen támadásra vezényelte csapatait. A történelem fintora: mindkét oldalon császári-királyi tisztek álltak a seregek élén. Lelkiismereti üggyé vált, hogy az uralkodóra vagy a magyar alkotmányra tett eskü érvényes – ám ezt az ország elleni nyílt támadás felülírta. A védőseregben vállvetve harcolt az osztrák ezredes, Joseph von Milpökh a magyar főtiszttel, Kiss Ernővel, és ugyancsak egymást támogatva irányította a közép- és balszárnyat Joseph von Milpökh altábornagy meg Répásy Mihály alezredes. Jellasics terve, hogy a magyar sereget a Velencei-tóba nyomva megsemmisíti, kudarcot vallott. A kora délutánig tartó lovassági és gyalogsági rohamok mindegyre összeomlottak a véderők tüzében. A legendás Móga János altábornagy, aztán vezérkari főnöke, az osztrák Joseph Kollmann, a nemzetőröket irányító Guyon Richárd, a különítményeseket vezénylő Perczel Mór ezredes, a tartalékot megszervező Teleki tábornok, a nemzetőrtiszti gúnyát viselő későbbi miniszterelnök, Andrássy Gyula, és a névtelen harcosok tömege – a csata hősei lettek. Estére Jellasics fegyverszünetet kért, majd néhány nap múlva megkezdte szégyenteljes „futását” Bécs felé. Még a saját tartalék hadtestét is cserbenhagyta, a magára maradt csapat Ozoránál kapitulálni kényszerült.
A hétvégén Pákozd 1848-as „öreg” emlékművénél, és a csata színhelyén, a Mészeg-hegyen álló hatalmas obeliszknél emlékeztek a maiak a 167 évvel ezelőtti diadalra.
