Újabb írást küldött el szerkesztőségünkhöz idősebb Farkas János óvárosi lakos. Ezúttal arról mesél visszaemlékezésében, hogyan fogadták Dunapentele lakói a város építésekor ideérkező idegeneket, és miként szembesítették a gazdákat arról, hogy eltulajdonítják a földjeiket.
1949 késő őszén felröppent az a hír, hogy leállítják Mohácson az építkezést, és Pentelén folytatják tovább. Ezt akkor nem hitte el senki. Beszéltek róla, de alaptalan híresztelésnek vélték. Egészen addig, amíg a gazdák ki nem mentek a Duna dűlőben lévő földjeikre. Ott földbe vert karókat találtak. Sokat kihúzgáltak belőlük. Közben észrevettek egy néhány emberből álló csoportot, akik szemlélődtek. Kerülték a gazdákkal való találkozást. Ekkor már tisztában voltak a helyiek, hogy a híresztelésből valóság lesz. Ezt meg is erősítette négy Mohácsról érkező személy is.
A földmunkák kezdetével megindult a népvándorlás Pentelére. A vasútállomásról kilométeres sorban jöttek a faluba az emberek. Először a kocsmák udvarán, a boltok környékén álltak meg, majd onnan indultak utcáról utcára, házról házra szállást és munkát keresni. Olyan volt a falu, mint egy felbolydult méhkas. A boltokból, üzletekből mindennap elfogyott az élelmiszer (másnap már volt minden). A hentesüzletek is kiürültek, ezért volt sok feketevágás.
Akkoriban szinte minden háznál volt egy-két tisztaszoba (vendégszoba), amit vendégek, rokonok látogatására tartottak fent. Ezeket a szobákat és még a lakható melléképületeket adták ki az érkező embereknek. Az új lakókkal előbb mindig elbeszélgettek az otthoni életről, családról, hogy könnyebben alkalmazkodhassanak a háziakhoz.
A munkások kéthetente utaztak haza. Akik nem mentek, azok a gazdáknál vállaltak munkát, például építést, burgonyaszedést, kukoricacső törését. Így békés, jó kapcsolat alakult ki a háziakkal, de azért sok türelmet, elnézést kellett elviselni. A falu akkor mentesült a szállásadás alól, amikor megépültek a radari és déli városi munkásszállások.
1950 júniusában a Tanácsházán felszerelt hangosbemondóba a következő szöveget mondták be: Figyelem, akinek a Duna (Zsuzsa) üdülőben van földje, terményét minél előbb takarítsa be, és a földjét tovább ne művelje! Ez volt az első bejelentés arról, hogy igénybe veszik a falusiak földjét. Nem egyeztettek senkivel arról, hogy adja vagy nem adja. Kisajátították és kész. Volt, aki pénzt kapott, 45 fillért egy négyszögölért, vagy csereingatlant, vagy mehetett, ahova akart. Aggódni kezdtek a helyiek a jövőért, mert az a kevés megmaradt föld nem adott biztos megélhetést. Családok szakadtak szét, a megélhetési körülmények leszűkültek. Volt, aki az építkezésen keresett munkát, volt, aki elköltözött. A kisajátított, elvett földek miatt a megcsonkított határunk már nem adta vissza azt a gazdálkodási jövedelmet, ami előtte volt. Dunaújváros gyökerei ide nyúlnak vissza, mert az akkor itt élő emberek áldozatvállalásából épült fel ez a város.
1950. november 30-án idős embereket, kisgyermekes családokat kényszerítettek otthonuk elhagyására. Kitelepítették őket. Mi volt a vétkük? Kellett a vagyonuk, házaik, földjük, ők pedig nem kívánatos személyeknek minősültek. A régi Dunapentele megszűnt, lakossága kicserélődött. Az ősök többsége már elment. Az emlékek már csak hagyományokban, a megőrzött tárgyakban, képekben élnek. Őrizzük őket, mert akinek múltja van, annak jövője is! Ezt így kell elfogadni, ilyen az élet.
