visszaemlékezés
Kettős kötésben
Munkásünnep, egyben néphagyományőrző nap: e kettősség adja május elseje patináját. A néphagyomány gazdagabb – de hát örök igazság: életélményeink meghatározzák emlékezetünket. Márpedig a felvonulások jelentik a történelmi közelmúlt újvárosi valóságát.
A pentelei „borlázadás”
Szomorú évforduló előtt állunk. Legalábbis a borissza ősöknek volt az szomorú. S a régiek között ugyan ki volt az a különc, aki soha nem emelte meg a borospoharat? 1948-at írunk. Az utolsó rendi országgyűlés közös teherviselésről szóló döntését bizakodva fogadja Pentele javarészt földből élő népe.
Kiátkozott szilveszterezők
Van egy nap az évben, amikor a csöndre, nyugalomra vágyó ember sem várja el, hogy szomszédai hang nélkül töltsék az éjszakát. Nem úgy Ligday plébános úr! Szerinte az évbúcsúztató igenis eltelhet némaságban.
... de hol van a nagyfater bringája?
Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?
Cihika és az ideges elfajzás
Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.
Enter – A következetesség embere
A vasárnapi vihar a négy fal közé szorított. Számítógép bekapcsolva, lássuk, mi hír „odakintről”. Elhűlve nézem a Dunaújváros hírportál fotóit a szél pusztításáról. Olvasom a mindegyre frissülő helyzetjelentést a Magyar útnál meg a körforgónál történtekről, a nagyvenyimi, bodajki, csákvári kártételről, és sorjáznak a hírek. A szélnek nincs nyugta.
Buktatóosztály
A címbéli fogalom aligha lehet ismerős a holnap reggel iskolába induló diákoknak. Ez hetvenegy éve honosodott meg Pentelén. A háború utáni szegénység, az eszközök, tankönyvek hiánya volt az oka.
Egy „gyorsan elviharzó élet”
1849. július 30-a: vacsoravendégek ülnek asztalhoz Székelykeresztúron, Vargha Zsigmond portáján. Bivalytejes-túrós puliszkát esznek, ezt egy versből tudhatjuk, amit a vendégek egyike, a fiatal költő írt a házigazda lányának, Rozáliának. A legenda szerint egy körtefa alatt született költemény az ifjú alkotó legutolsó műve.
Álmokkal megáldott élet
Kinek sóra, fára többé semmi gondja, az a hajdani katona lehet, akit Vörösmarty e szavakkal megénekelt. Vagy - az a szép, titokzatosságot sugárzó, idős asszony, aki nemrég még arra kért, hozzak neki a boltból sót. Pedig neki sóból kevés kellett már utóbb, mert alig evett. Csak kenyeret, azt nagyon szerette.
Nyolcmillió ecsetvonás
Pár éve volt, Ópusztaszeren. Kávémat kavargattam a kiállítási csarnok félemeleti presszójában. A szomszédos asztalnál ülő harmincas férfi váratlanul egy kérdést szegezett a vele lévő kisfiúnak.
Amikor a „Gyáva” átmasírozott Pentelén
Az évfordulónaptár e hétre a XIX. századi szabadságharcunk egy fontos helyi vonatkozású eseményét jegyzi: 1849. április végén vonult át a Pestről dél felé tartó császári haderő a mezővároson. A hadtest áthaladásához két teljes nap, 27-e és 28-a kellett, nem véletlenül, hiszen hatalmas erőről volt szó.
Micsoda március!
„Nem rebellis a magyar korán reggel” – írja visszaemlékezésében Jókai Mór, utalva arra, hogy az előző napon még oly hevült fiatalok március 15-én csak nagy sokára gyülekeznek a Pilvaxban. Ám amikor végre összeverődnek, minden felgyorsul.