... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap) 9:46 - Várkonyi Balázs

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Mély csönd, a tolmács valamit fordít, de az nem a nagyfaterról és a bringáról szól. Baj se lett volna belőle, ha föl nem nyomja egy ügynök. Itthon belügyesek várták. Vitték „elbeszélgetésre”. Kevéssel megúszta: pár hónap szilencium, aztán ismét beülhetett a szerkesztői székbe. Köszönhette ezt annak, hogy főnökei mindent megmozgattak érte. Mert jó szakember volt. És tisztességes. Meg jó humorú, bár fanyar volt ez a humor. Különc szokásaival együtt fogadta el az, aki tudta, miért nem veszi ki soha az egyik kezét a zsebéből. Nem tehette. Ha teszi, a kar csak lengett-kalimpált volna, amint a Krónika-stúdió felé ballag, mindig nyugodtan, mindig egy tempóban, ahogy a sokat látott, bölcs emberek ballagni tudnak. Azonosító jegye volt a rendíthetetlen nyugalma, szakmai biztonsága, műveltsége. És a zsebre vágott kéz.

  

Egy hajnali műszak végén, a műsor záró szignálja után intett két asszisztensének: gyertek! Letelepedtek a szerkesztői szobában. Most elmondom – így az ősz mester –, miként lettem alkoholista. Az ifjak bambán néztek. Következett egy történet. Még kisfiú volt, tán hatéves, kórházban feküdt bénán, paralízis, nem sok remény van a felépülésre – suttogták szerettei, és könny volt a szemükben. A látogatási időnek vége, a kisfiú magára maradt, szomorú volt, talán sírt is. Aztán elővette a nemrég kapott papírzacskót, tele illatos rumos pralinéval, és eszegetni kezdte. Egyiket a másik után. Nagy volt a zacskó, sok a csokoládészem, azokban kevéske alkohol is, épp csak egy cseppnyi. Befalta mind. És a sok kis rummennyiség összeadódott.

A fiúcska elaludt. Éjjel fölriadt: pisilni kell! Nagy nehezen lekászálódott az ágyról, billegve-kacsázva neki a folyosónak, az ismeretlen volt, addig csak vitték vagy gurították a kerekes hordágyon. A lépcsőfordulónál megjelent az öreg főorvos, állt földbe gyökerezett lábbal, aztán kapcsolt, elordította magát: gyere, kisfiam! És hajnalig a néma folyósokat járták, egy pillanatra sem szűnt a bíztatás: gyereeeeee!

A férfi összegzett: a rumtól berúgtam, a gátlás föloldódott, a főorvos nem adta föl, reggelig tanított járni, csak ez maradt – és visszaigazította béna karját a zsebébe. Az ép kezével pénzt vett elő, nyújtotta a fiatalabb asszisztensnek: irány a Bacsilla! Amaz ment, hozta Bacsilla úr sarki boltjából a papírzacskóba rejtett pálinkásüveget, megitták a tartalmát, aztán mindenki ment a dolgára. Már csak egyikük van meg, ő is nehéz időket él, és azzal küzd, ami fölött tán sosem győzhet, de nem felejti az egykor volt főorvos parancsszavát: gyere! És megy. És küzd.

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Gyógyszertár, betegek kórusa

Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap)

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

Szántani, hegynek fölfele

Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap)

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.