Mindez szinte lehetetlenné tette az eredményes oktatást. Ennek ellenére az iskola tantestülete úgy ítélte meg, hogy a tanulmányi eredmény jóval az átlag feletti. Ellenmondás feszül itt: az ötödik osztályosok abban a tanévben szomorú osztályzatokat produkáltak. A 65 ötödikes közül mindössze kettő előmenetelét értékelték jelesre, ezzel szemben 30 diák elégséges, 20 pedig elégtelen bizonyítványt kapott. Ekkor kellett megismerkedni az új fogalommal: buktatóosztály. Ehhez persze a túl szigorú tantervi előírások is kellettek, na meg az öröklött teher, a háborús évek okozta visszaesés. A kisiskolások többsége fölkészületlen volt arra, hogy a felső tagozatban is helytálljon.

Ráadásul az oktatókat a szakmai feladatokon fölül számos más is leterhelte: ideológiai továbbképzések, rendszeresen megtartott sajtónapok, kötelezővé tett politikai szemináriumok. Részben a politikai presszió, részben az egzisztenciaféltés okán szinte törvényszerű volt a pedagógus közösség balra tolódása. 1949-ben aztán „nagy kanállal” kaphatták az ideológia-adagot. Kötelező lett a lojalitás demonstrálása. Így jött el szeptember 29-e: azon a csütörtöki napon a tantestületet – hasonlóan az ország többi iskolájának tanári közösségéhez – a hűség különös próbája elé állították. Központi direktíva szerint kellett levezényelni egy bizarr ceremóniát, szakszervezeti napnak álcázott ülésen elítélni az országárulónak kikiáltott Rajk László közelebbről pontosan nem is ismert bűneit. Nem volt meglepő az eredmény: egységesen ítélték el a kegyvesztett „Rajk és bandája” tetteit, s buzgón egyetértettek az öt nappal korábban kirótt halálbüntetéssel. Mi mást tehettek, ha élni akartak, ha nem akartak maguk is „hazaárulóvá” lenni…

A helyszíni beszámoló szerint „reakciós vagy hangulatrontó” felszólalás nem történt, és többen külön felajánlást tettek, hogy a marxista ideológiát napi egy órában tanulmányozni fogják, hogy hogy még véletlenül se eshessenek hasonló bűnbe. Kinyilatkoztatták, hogy – a Városmonográfiából idézve – „… hálával és megelégedéssel gondoltak a pártra és vezetőjének, Rákosi Mátyásnak éber és bölcs intézkedésére.”

Az már máskérdés, hogy mit érezhettek később, 1955-ben Rajk rehabilitáláskor, majd 1956. október 6-án, amikor százezres tömegdemonstráció mellett megtörtént az újratemetése.