Egy „gyorsan elviharzó élet”

2017. július 31. (hétfő) 15:35 - Várkonyi Balázs

1849. július 30-a: vacsoravendégek ülnek asztalhoz Székelykeresztúron, Vargha Zsigmond portáján. Bivalytejes-túrós puliszkát esznek, ezt egy versből tudhatjuk, amit a vendégek egyike, a fiatal költő írt a házigazda lányának, Rozáliának. A legenda szerint egy körtefa alatt született költemény az ifjú alkotó legutolsó műve.

Másnap, 31-én reggel ama bizonyos körtefa alatt még elszavalta a házigazdának és a vendégseregnek az Egy gondolat bánt engemet című versét. Különös jóslat volt az – mert utána elindult az utolsó útjára. A halálba. Vagyis, csak ezt lehet tudni: azon a napon örökre eltűnt. Ő volt – Hegedűs Géza szavaival – a „gyorsan elviharzó életű” ember: Petőfi Sándor. Akinek kevés időt hagyott a sors. Ahogy berobbant az irodalmi- és közéletbe, olyan hamar el is ment. És örökre jelet hagyott.

Ismét az irodalomtörténészt idézem: „Attól kezdve, hogy belépett az irodalomba, szüntelenül jelen van. Példakép és mérce. Lehetett és lehet szolgaian utánozni, lehetett és lehet kerülni mindent, ami az ő modorára emlékeztet, de nem lehet megkerülni. (…) Verseinek egy része nemcsak közismert, de olyan népdallá vált, amelyről sokan azt sem tudják, hogy Petőfi írta, holott mindiglen is ismerték. Nem lehet úgy magyarul élni, hogy az ember ne tudja kívülről a Petőfi-versek számos sorát. S mindehhez ő a legvilághíresebb magyar költő: ha valamelyest művelt külföldinek azt mondják: magyar irodalom — akkor mindenekelőtt Petőfi jut az eszébe.

Adatait szinte fölösleges leírni: oly ismertek, mint versei. Ki ne tudná, hogy az 1822-rol 1823-ra virradó szilveszter éjszakáján született? Ki ne tudná, hogy Petrovics Sándornak hívták? Hogy mindössze huszonhat évet élt? Hogy 1848 forradalma elválaszthatatlan a nevétől? És hogy 1849-ben, a Segesvár melletti csatában esett el? Ki ne tudná, hogy kora legkövetkezetesebb hazai forradalmára volt, aki túlnézett a polgári forradalmak céljain? És ki ne tudná, hogy amit irodalmi népiességnek nevezünk, az minálunk a legkövetkezetesebben az ő költészetében valósult meg?

Költészete mögött szakadatlanul ott kell érezni életét, ezt a tüneményes életet, amely a XIX. század európai történelmének nagy alakjai közt jelöli ki alakját és egyéniségét. Ezt a nagyszerű, gyorsan elviharzó életet azonban a tetteken és az eszméért vállalt hősi halálon túl nemcsak díszíti, hanem hitelesíti költészete, mint ahogy költészetének eszméit és hőfokát hitelesíti élete és hősi halála.”

Azon a végzetes napon Bem tábornok a kedves szárnysegédjét, Petőfit – hogy életét megkímélje – eltávolítja a csata sűrűjéből. A költő így a Sár-patak hídjáról volt kénytelen végignézni a szomorú vereséget. A hadvezér, Bem zsenialitása sem volt elég a hatszoros orosz-osztrák túlerővel szemben. A csata elveszett. Petőfi sorsát azóta homály fedi. Szemtanúk olykor egymásnak is ellentmondó vallomásaiból annyi nagy valószínűséggel állítható: a költőt menekülés közben Ispánkútnál dzsidások szúrták le.

Az utolsó vers „tanúja”, a székelykeresztúri fa a múlt század 60-as éveiben vaspántokkal körbefogva bár, de élt. Körbekerítették, márványtáblát helyeztek elé, amelyen Kányádi Sándor négysorosa hirdeti: „Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája. / Azt beszélik, ő látta volt / verset írni utoljára.” A haldokló fa azóta kiszáradt. Egy fiatal vadócot ültettek mellé, amit az „öregről” oltottak be. Ez a fa ma is él. Akárcsak Petőfi hagyatéka.

A rovat további hírei: Napraszóló

Bukjunk, Maris?

Bukjunk, Maris?

2018. július 15. (vasárnap)

Juliska néni lebukott. Nem egészen úgy, mint a címbéli Maris, róla majd kicsit később, előtte essék szó a fölemlegetett Juliska néniről. Ő egykor sok érdekes történettel ajándékozott meg. Valamennyit úgy mesélte, mintha maga élte volna át.

A szép Anna és a legendája

A szép Anna és a legendája

2018. július 08. (vasárnap)

Apa, látod? Mit kéne látnom, édes gyermekem? – kérdezek vissza a legkedvesebbnek vélt mosolyommal, amire csak képes vagyok, ha a munkában megakasztanak. Lányom a számítógép képernyőjére bök: Ott, ni! Látod, Anna-bál.

Énlaka, emlék és magatartás

Énlaka, emlék és magatartás

2018. június 30. (szombat)

"A vén torony kövei izzadtak a ködtől és sötét hajlataiban századok igézete nyugszik. Gyermekek meztelen lábanyoma látszik a hiányos lépcsők finom porában és szédülten meginog a rozoga torony, mikor a nehéz harang elcsattan benne.”

Csak hogy ma se maradjunk foci nélkül...

Csak hogy ma se maradjunk foci nélkül...

2018. június 29. (péntek)

Egy nap szünet a futball vébén. Elviselhetetlen kín ez a fociőrülteknek. Épp ezért, kárpótlásként megmutatunk nekik egy kis „hazait”: egy szép védést a régmúltból.

Magyar foci, nyerőben

Magyar foci, nyerőben

2018. június 24. (vasárnap)

Na nem, ezt azért mégsem! Mit hülyéskedek én itt, amikor amúgy is van elég bajunk a harminckét fokos gatyarohasztó hőségben, és még az oroszországi vébé meccseinek gyötrelmeit is ki kell állnunk. Mármint a felismerést: hol vagyunk mi ettől! Hol vagyunk – nemcsak a tudástól –, hanem attól a tűztől, az utolsó vérig küzdéstől, amit a kiscsapatok mutatnak, s ami olykor kétségbe ejti a világverő nagyokat.

Egy ember szíve a szelencében

Egy ember szíve a szelencében

2018. június 17. (vasárnap)

1735-ben járunk. Április hó utóján postakocsi igyekszik francia földön a kisváros, Grosbois felé. Megérkezik, a kamalduli szerzetesek kolostoránál megáll. Követek szállnak ki a kocsiból, egyikük kezében faládikó. A házfőnök elébük jön. Beinvitálja őket.

Cinkoffer-klón a misén

Cinkoffer-klón a misén

2018. június 10. (vasárnap)

Állok a templom végiben, ott, ahol mindig is, soha nem ülök le, érdekes, rendre vannak itt, a hátsó traktusban is társaim, akik szintúgy nem leüldögélősek, de most ha akarnának se sikerülne. Szó szerint tömve az istenháza. Ezer gyerek bent, meg a szülők, tanárok.