Másnap, 31-én reggel ama bizonyos körtefa alatt még elszavalta a házigazdának és a vendégseregnek az Egy gondolat bánt engemet című versét. Különös jóslat volt az – mert utána elindult az utolsó útjára. A halálba. Vagyis, csak ezt lehet tudni: azon a napon örökre eltűnt. Ő volt – Hegedűs Géza szavaival – a „gyorsan elviharzó életű” ember: Petőfi Sándor. Akinek kevés időt hagyott a sors. Ahogy berobbant az irodalmi- és közéletbe, olyan hamar el is ment. És örökre jelet hagyott.

Ismét az irodalomtörténészt idézem: „Attól kezdve, hogy belépett az irodalomba, szüntelenül jelen van. Példakép és mérce. Lehetett és lehet szolgaian utánozni, lehetett és lehet kerülni mindent, ami az ő modorára emlékeztet, de nem lehet megkerülni. (…) Verseinek egy része nemcsak közismert, de olyan népdallá vált, amelyről sokan azt sem tudják, hogy Petőfi írta, holott mindiglen is ismerték. Nem lehet úgy magyarul élni, hogy az ember ne tudja kívülről a Petőfi-versek számos sorát. S mindehhez ő a legvilághíresebb magyar költő: ha valamelyest művelt külföldinek azt mondják: magyar irodalom — akkor mindenekelőtt Petőfi jut az eszébe.

Adatait szinte fölösleges leírni: oly ismertek, mint versei. Ki ne tudná, hogy az 1822-rol 1823-ra virradó szilveszter éjszakáján született? Ki ne tudná, hogy Petrovics Sándornak hívták? Hogy mindössze huszonhat évet élt? Hogy 1848 forradalma elválaszthatatlan a nevétől? És hogy 1849-ben, a Segesvár melletti csatában esett el? Ki ne tudná, hogy kora legkövetkezetesebb hazai forradalmára volt, aki túlnézett a polgári forradalmak céljain? És ki ne tudná, hogy amit irodalmi népiességnek nevezünk, az minálunk a legkövetkezetesebben az ő költészetében valósult meg?

Költészete mögött szakadatlanul ott kell érezni életét, ezt a tüneményes életet, amely a XIX. század európai történelmének nagy alakjai közt jelöli ki alakját és egyéniségét. Ezt a nagyszerű, gyorsan elviharzó életet azonban a tetteken és az eszméért vállalt hősi halálon túl nemcsak díszíti, hanem hitelesíti költészete, mint ahogy költészetének eszméit és hőfokát hitelesíti élete és hősi halála.”

Azon a végzetes napon Bem tábornok a kedves szárnysegédjét, Petőfit – hogy életét megkímélje – eltávolítja a csata sűrűjéből. A költő így a Sár-patak hídjáról volt kénytelen végignézni a szomorú vereséget. A hadvezér, Bem zsenialitása sem volt elég a hatszoros orosz-osztrák túlerővel szemben. A csata elveszett. Petőfi sorsát azóta homály fedi. Szemtanúk olykor egymásnak is ellentmondó vallomásaiból annyi nagy valószínűséggel állítható: a költőt menekülés közben Ispánkútnál dzsidások szúrták le.

Az utolsó vers „tanúja”, a székelykeresztúri fa a múlt század 60-as éveiben vaspántokkal körbefogva bár, de élt. Körbekerítették, márványtáblát helyeztek elé, amelyen Kányádi Sándor négysorosa hirdeti: „Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája. / Azt beszélik, ő látta volt / verset írni utoljára.” A haldokló fa azóta kiszáradt. Egy fiatal vadócot ültettek mellé, amit az „öregről” oltottak be. Ez a fa ma is él. Akárcsak Petőfi hagyatéka.