De hát melyik múlt…? – kérdezte a hölgy. Megütköztem. Létezne „egyik” vagy „másik” múlt az időtengerben? Aztán mesélni kezdett. Kibomlott egy történet, amely mindent megvilágított. De ne szaladjunk előre.
Ültünk a vonaton, olvastam, velem szemben ő is. Csönd volt. Repült az idő. Egyszer csak a könyve kiesett a kezéből. Fölkaptam. Megköszönte. Futólag meglestem a címet a borítón: Vitairat a jövőről. A nemzetfogyásról szól – mondta a hölgy. Olvastam én is jó régen, írója, Fekete Gyula két évtizedig kongatta a vészharangot a demográfiai válság miatt.
Szomorú jövőkép! – folytatta alkalmi ismerősöm, hozzátette, nem is akar a jövőbe gondolni, mert csak elszomorodik. Beszélgessünk inkább a múltról – javasoltam. Ekkor jött a váratlan fordulat: De hát melyik múltról…? Buta képet vághattam. Elmosolyodott. Belekezdett a történetbe.
Kora ősz volt. Barátaival igyekeztek Pest felé. A kömlődi csárdánál megálltak, vacsoráztak, aztán indultak tovább, haza – ahová nem érkezhettek meg azon a napon. Útközben zuhogni kezdett az eső, a szél is lökdöste az autót, a szembejövő kocsik a szélvédőre csapták a vizet – és itt megtört a filmszalag. A következő emlékkép: ágyban fekszik, fölkelne, de nem tud, körötte minden fehér, jobbra meg balra lepel zárja el a kilátást, valaki jön, megtudja tőle, hogy a dunaújvárosi kórházban van, az intenzív osztályon. De hát mi történt? – kérdezi, mire a fiatal nő azt válaszolja: „Most nem az a fontos, hogy mi volt, hanem hogy mi lesz. Maga fölépül!” És képzelje el – idézte a pillanatot a hölgy –, a nővér egyre csak mosolygott, pedig amúgy nagyon bánatos volt az arca…
Az elbeszélésből aztán kiderült minden részlet. A balesetben a hölgy meghalt. Igen, ő, az alkalmi útitársam, a hús-vér valóság azon a végzetes napon meghalt. De megmentették. A klinikai halálból visszahozták az életbe. Azóta – így ő – van kétféle múlt, van az „az” előtti meg utáni élete, közte meg a vaksötétség. A semmi. Szomorú mondat zárja a történetet: „És még a nevét se tudom, akinek az életet köszönhetem.”
Jaj, hányan vagyunk, aki sose tudtuk, ki volt az orvos, aki a kritikus pillanatban fölöttünk állt, ki volt az aneszteziológus, aki a műtétnél tette a dolgát, a nővér, aki éjjel, holtfáradtan is a betegágyunknál volt, a mentős, aki a sérült kisgyermekünket féltő szeretettel emelte a hordágyra. De az arcokra emlékszünk, azokéra, akik ott voltak, ahol lenniük kellett, tették, teszik, amire fölesküdtek, még olyankor is, amikor nekik kéne vigasz, mert épp bánatot hordoznak. Mint az újvárosi kórház örök szolgálatosai: orvosok, nővérek, műtősök, szakszemélyzet, akik együtt öregednek a fél évszázados intézmény sokat látott fehér falaival, mindenki, aki egy kis része a gépezetnek – annak, amely több terhet ró a benne részt vállalókra, de kevesebbet fizet a megérdemeltnél, és amely soha nem állhat le, vészhelyzetben sem, sőt, akkor a legkevésbé.
A héten emlékeztek a kórházépület fél évszázados fennállására, arra, amikor a korábbi „fektető” funkcióját egy korszerű intézmény vette át. Amikor ez megjelenik, a kórház éppen 18258 napja, 438192 órája áll folyamatos szolgálatban. Szünnap nincs. És soha nem is lesz.
