A vaksötét ablak

Pedig csak a hagyománynak tett eleget a férfi, a korábbi politikai elítélt ott, a Csányi-telepen, ahová kizsuppolták a családot, miután a házukat elvették.

Ugorjunk pár évtizedet.

Zsigmondi tiszteletes a ’90-es években, elköltözésekor rám hagyta a ház két zászlaját, a nemzeti színűt meg a gyászlobogót. Attól fogva az én teendőm volt kitűzni mindkettőt a megfelelő napon. Az aradi „tizenhármak” emlékére mindig kitettem a feketét. A szomszéd János ilyenkor némán nyújtotta a kezét. A másik szomszéd egyszer azt kérdezte: meddig kell még emlékezni?  Mondtam, hogy van, akinek semeddig.

A szabadságharcot követő megtorlás levezénylője, Haynau, a „Bresciai hiéna” a haláláig volt kénytelen visszaidézni tetteit: emlékeztette a közutálat, ami Európa nagy részén övezte. Utazásai során népharag fogadta Párizsban, Brüsszelben, Londonban. Ott „le az osztrák mészárossal!” jelszóval tüntettek ellene, majd „ezt Aradért kapod!” felkiáltás után kegyetlenül összeverték, egy fogadóba menekült, ott a „hős katona” félelmében a kocsmárosné ágya alá bújt. Méltatlan élete 1853. márciusában, épp forradalmunk évfordulójának előestéjén ért véget…

De négy évvel korábban még elemében volt. 1849. augusztus 24-én levélben tudatta Schönhals tábornokkal: „Tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz…”

A „dolog” – micsoda kifejezés e rémtettre – valójában korábban megkezdődött: Hruby Gyula őrnagyot augusztus 20-án állították Temesvárott a kivégzőosztag elé. Két nap múlva követte őt a halálba Aradon – ahogy Kossuth nevezte, a magyar Golgotán – a Haynau szerinti „egyén”: a tiszteletre méltó Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes. Aztán eljött október hatodika véres napja. A „tizenhármak” végzete. Ugyanazon a napon, Pesten beteljesedett gróf Batthyány Lajos miniszterelnök sorsa is.

És nem volt még vége! Október 10-e, Pest: Csány László miniszter és báró Jeszenák János kormánybiztos, kötél általi halál. 24-e: báró Perényi Zsigmond, Szacsvay Imre és Csernus Menyhért, kötél. 25-e, Arad: Kazinczy Lajos ezredes, kötél. 1850. február 20-a, Arad: Ludwig Hauk alezredes, Bem tábornok hadsegédje, kötél – és hosszú a névsor. Száznál több honvédtiszt, lelkész, tisztviselő, népfelkelő ment a halálba.

Hát meddig is kell emlékezni?

Van, akinek az élete lezárultáig. Mint az özvegyasszonynak, aki nem felejtett. 1867. június 8-án sem. Aznap zajlott Ferenc József és hitvese koronázása. Este fényárban úszott Pest, minden ablak kivilágítva, csak egy ablaksor maradt vaksötét – amely mögött Batthyány Lajos özvegye, Zichy Antónia grófnő gyászolt. Élete végéig emlékezett.

A nemzet sem tehet másként.