Október 25-ét írunk. 59 éve ez a nap döntő fordulatot hozott a város életében. A forradalmi krónika szerint az előző napon még csak szemlélődőnek tűnő szimpatizáns tömeg 25-én példa nélküli módon aktivizálódott: a kora délután tartott, viharos hangulatú népgyűlésen a kutatás szerint 8-10 ezer ember vett részt!
Ennek a tömegnek a nagysága a városlakók számának ismeretében értelmezhető igazán. 1956-ban 28 ezer 434 fő élt Sztálinvárosban – vagyis nagyjából minden harmadik ember a gyűlésen való részvételével demonstrálta azt: változást akar.
De menjünk egy lépéssel tovább; hogyha a huszonnyolc és fél ezres lélekszámból levonjuk a gyerekek számát, különösképp beszédes az arány. Tehát kimondhatjuk, hogy az itt élők döntő többsége a forradalom mellé állt. Ennek tükrében megdöbbentő, és a realitásérzék teljes hiányát mutatja a városi pártbizottság akciója. Táviratot küldettek a Vasmű karbantartó gyárrészlegéből, amelynek szövegét beolvastatták a Kossuth rádióban. A táviratban többek közt ez állt: „… az ellenforradalmi horda fel akarta számolni békés életünket, békés szocialista fejlődésünket. Munkásokhoz méltóan fogunk helytállni, és minden romboló kísérletet megakadályozunk.” Nos, a valós helyzetet cseppet sem tükröző, hazug szöveggel ellentétben a munkások elsöprő többsége a népgyűlésen egészen más módon fejezte ki akaratát.
Kora este a gyűlés résztvevőinek egy csoportja a tüzérlaktanyához vonult. Követelést fogalmaztak – egyebek mellett az előző nap engedetlenség miatt őrizetbe vett katonák szabadon bocsátásáról és a vörös csillag levételéről. Miután a parancsnokság a követeléseket elfogadta, az emberek – a korabeli beszámoló szerint „hosszas éljenzés után” – elvonultak. Később azonban újabb tömeg jelent meg a laktanyánál. A 2000-ben megjelent várostörténeti monográfia erről így számol be:
„Már azt követelték, hogy 4-5 tiszt és sorkatona a népgyűlés elnökségében képviselje a honvédséget, s a Budapestre utazó küldöttség tagjainak személyi biztonságát felfegyverzett katonák szavatolják. Az újabb követeléseket is teljesítették, amikor egy minden korábbinál jelentősebb számú és fegyvereket követelő csoport jelent meg a tüzérezred laktanyája előtt. A közel 3000 főből álló és fegyvereket követelő tömeget nem lehetett szavakkal megállítani. A laktanya kapuját betörve behatoltak az udvarra. »Tűz!« vezényszó hangzott el, a védelembe beosztott katonák riasztólövéseket adtak le. A laktanya udvarára behatoltakat a riasztólövések nem késztették menekülésre. Sőt, miután meggyőződtek arról, hogy »...ezek csak a levegőbe lőnek«, mind többen rohantak be a laktanya területére. A tragédia nem volt elkerülhető: a honvédek újabb tűzcsapása a tüntetőkre irányult. Három halott s több súlyos sebesült lett a harcok áldozata. A fegyverek zaját a lőpor fojtogató füstje váltotta fel, majd a hosszú másodpercekig tartó csendet a súlyosan sebesültek segélykiáltásai törték meg.”
Emlékezzünk az áldozatokra!
