Azon a napon, október 6-án Arad népe már régen túl volt az első áldozaton: augusztus 22-én a várbörtönben végezték ki Ormai Norbert ezredest, a szabadságharc legendás honvéd vadászezredeinek parancsnokát. Őt az első aradi vértanúnak is nevezik.
Azon a napon, október 6-án a város kereskedői nem nyitottak ki, a vendéglők is zárva maradtak, semmiféle vígasságot nem rendeztek. Az emberek gyászoltak.
Azon a napon nagyon sokan zarándokoltak el az aradi várhoz. Imádkoztak. A tábornokok életéért már nem, csak a lelki üdvükért fohászkodhattak – mert a „tizenhármak” sorsa kora reggel beteljesedett. A kivégzés napjának kiválasztása nem volt véletlen: a „magyar mintára” kitört harmadik bécsi forradalom évfordulója volt.
Az aradi vár sáncában fél hatkor négy szabadságharcos hadvezér fél térdre ereszkedett. Velük szemben tizenkét katona állt töltött fegyverrel. Eldördültek a lövések. Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos és Schweidel József élettelenül bukott a földre, de Kiss Ernőt csak a vállán érte a golyó. Három katona aztán hozzá lépett, és közelről tüzelve kioltották az életét.
Hat órakor került sor az akasztásra ítélt tábornokokra. Az első Pöltenberg Ernő volt. Őt követte a kivégzése előtt már szívrohamot kapott Török Ignác, majd Láhner György, Knezich Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János. Mielőtt az akasztófához léptek, mindegyikük elbúcsúzott társaitól. Az utolsónak, gróf Vécsey Károlynak már nem volt kitől búcsúzni, így ő – a népi legenda szerint – Damjanich holttestéhez lépett, s megcsókolta a kezét. A kivégzettek ruházata a hóhért illette, így a halottakat levetkeztetve fektették a földre, a kidöntött bitófák mellé…
Annak a napnak az estéjén Aradtól 276 kilométerre egy másik kivégzés is volt. A hírhedt pesti katonai erődítmény, a Neugebäude udvarán sortűz oltotta ki az első magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos életét. Ő is fél térdre ereszkedve várta a halálos golyót, s mielőtt a tűzparancs elhangzott, ezt kiáltotta: Éljen a haza! Rajta, vadászok!
Szabadságharcunk gyásznapján olvassuk újra Damjanich Jánosnak az utolsó éjszakán írott imáját:
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
