Mi jellemzi a kortárs jazzt? Nos, erre a kérdésre adott kimerítő választ hétvégén a Bágyi Balázs New Quartet (Ávéd János - szaxofon, Oláh Dezső - zongora, Oláh Péter - bőgő) fellépése. A remek hangzás, a kiváló egyéni produkciók, Lubos Soukup cseh szaxofonos fellépése, mind a banda erényeit csillogtatták meg.
A repertoárt ezen az estén a vendégművész és a quartet szerzeményeinek egyvelege alkotta. Ez a műsor lesz Prágában is decemberben, ahol a cseh nemzeti rádió felvételt is készít majd a koncertről. Bágyi Balázzsal beszélgettünk.
Miben áll ennek a formációnak az erőssége?
A jelenlegi felállás lényege, hogy megosszunk zenei gondolatokat egymással.
Egyébként játszol más hangszeren is?
Sajnos nem, de persze egy picit tudok zongorázni. Kell a komponáláshoz. Régimódi felfogás, de én így szeretem: zongora, kottapapír, ceruza. Nem használok számítógépet a zeneszerzéshez. Szeretnék viszont rendesen zongorázni, az jó volna még, de ebben az életben már nem lesz rá időm, gyanítom.
Mi inspirál az alkotásban?
Szeretek kirándulni. A fellépés napját a dinnyési madárrezervátumban töltöttem, este meg ugye Dunaújvárosba jöttem a fiúkkal. Vannak kifejezetten – főleg a régi szerzeményeim között – magyaros ihletésű dolgok. Az a világ, amiben felnőttem, azok a hatások beszüremlenek a saját zenéimbe.
Mit vár tőletek a közönség?
Igazából azt szeretik, ha egyénit tudunk nyújtani, ne legyünk másolatok semmiképpen, hanem ássunk le magunkban. Hozzuk felszínre a bennünk rejlő kicseket, abból építkezzünk, s akkor az unikum lesz a világ számára is. Jobban fogadják, mintha valami trendnek próbálunk megfelelni.
A csapat meghívásos alapon jött létre?
Így van, mert tudtam, hogy kik kellenek mellém a bandába. Mindenesetre Oláh Peti adott volt, mert majd’ húsz éve vagyunk egy ritmusszekció, olyan majdnem, mint egy házasság. 1996 óta minden saját produkciómnak ő a bőgőse. Olyan kötelék és kapcsolat, aminek nagyon egyben kell lenni. Aki velünk játszik hallja, érezze a biztos hátteret, amit egy kiforrott ritmusszekció biztosít.
A turnézás felpörget?
Igen, pörgősebb vagyok. Ez egy olyan intenzív dolog, amikor egy erős kohézió keletkezik a bandán belül, és estéről-estére jövök föl, mintegy focivébé körről-körre, meccsről –meccsre. Engem ez spannol.
Született már ebben a pörgésben olyan, amit le kellett jegyezz?
Volt márilyen, igen. Koncert közben, az improvizáció során történt valami, amit úgy éreztem, meg kell fogni. Hazamentem éjszaka, leültem a zongorához, elkezdtem komponálni. Legalább azt a kis ötletecskét lejegyeztem, majd pár nap múlva kidolgoztam. De ott, akkor, azt meg kellett ragadnom, mert elillan.
Mire volna szüksége a mai közönségnek, hogy érezze ezt a szabadságot?
Nagyobb érdeklődésre, meg hogy kirobbanjanak a tévé elől. Nekem nincsen tévém, húsz éve nem láttam. Nincs a házban, a gyerekek sem néznek. Élő dolgokkal kell foglalkozni, el kell menni színházba, hangversenyre, a jazzklubba, mert az életszagú legalább. Amikor megizzadok a dobok mögött, törölgetnem kell magam, akkor igen, az életszagú.
Aztán arról is beszéltünk, hogy voltaképpen minden ilyen személyes zenének örülnünk kellene, s lehet. Például ami a vendégszaxofonos, Lubos szerzeményének, a Shikara–nak játéka közben is megnyilvánult – mindenféle határok elmosódtak, a hangok és a ritmus valami mindig is kívánt érzetet kölcsönzött a Művész Jazz Klub falai közé. Ahogy a Bágyi kompozíciók, a Tenderness-től a Skippin’-ig, szinte kínálták a személyekben rejlő virtuozitás megvillanásait.
Remek este volt! Emlékezetes örömzenével fűszerezve.
