Nem lehet érzelmek nélkül hallgatni Soós Istvánné történetét a maga jó értelemben vett egyszerűségével, őszinteségével. Erzsike nénit a sors számtalan nehézség elé állítja, és a nehéz sors ellenére ő csak adakozik, abból a kevésből is, ami van neki, mert örömmel tölti el, hogy nem kér, hanem ad.
Inkább száz irigyem legyen, mint egy sajnálóm – árulja el egyértelmű életfilozófiáját. Erzsike néni nem csak példa a jóságra, a küzdésre, vagy arra, hogy becsüljük meg, amink van, hanem remény is egyben, hogy ebben a mai harcos és álnok világban létezik még a tiszta emberi lélek.
Erzsi néni 1948. július 26-án született Kecskeméten. Heten voltak testvérek. Apjuk alkoholista volt, ezért édesanyjuk elvált tőle. Egyedül nevelte a gyerekeket az anya. Összetartó család volt, így amikor csak tudtak, mindannyian elmentek dolgozni. Már a negyedik osztályban is munkát vállalt Erzsike, libát őriztek, a TSZ-nél borsót szedtek, de dolgoztak konzervgyárban is. Aztán a nyolc általános befejezése után már teljes munkába állt Erzsi néni. idővel férjhez ment, és Akára költöztek, ott kaptak lakást a TSZ-től. Házasságukból egy fiú és egy lány gyermek született. Az élet úgy hozta, hogy elváltak. Erzsike egyedül nevelte a gyermekeket Bakonysárkányban, szintén egy TSZ által biztosított lakásban egészen 1989-ig, amikor is a TSZ megszűnésével már nem volt lakás sem. Akkori élettársával Daruszentmiklósra költöztek egy közösen vásárolt házba, így közel voltak a fiához, aki a vasműben dolgozott. Egy baleset miatt leszázalékolták Erzsi nénit. A karjába fúródott egy fémdarab, amely belevágott az izmaiba is. Nem kért a műtétekből, kezelte magát, és mára nagyjából helyre is jött a bal karja. Ám a leszázalékolás ellenére tovább dolgozott Pakson, a Kinder gyárban, a tojásba való játékokat készítette. Élettársával huszonnégy évig voltak együtt. Az utolsó nyolc év azonban már szörnyű és elviselhetetlen volt. Mindenért kapott a férfitől, ha újságot vett, ha nem ment el a boltba cigiért, ha verseket, novellákat írt. Nem érdekelte a ház, a benne lévő értékek, elmenekült onnan. Egyenesen a Papírgyári úti hajléktalan szállóra. – Egy szál ruhában idejöttem, ide menekültem. Egy szóval nem mondták azt, hogy nem, azonnal befogadtak. Jól érzem itt magam. Fizetek a szobáért, főzhetek, moshatok, tévézhetek, csend van - mondja Erzsike.
A lánya Mohán él. Amióta nem tudott pénzt adni neki egy kocsira, azóta nem is beszél vele a lánya. Ennek már idestova tíz éve. Fia a vasműben, majd egy székesfehérvári cégnél dolgozott mindaddig, amíg meg nem történt a szörnyű tragédia: egy üzemi balesetben tavaly életét vesztette. Hatalmas törés ez egy szülő életében. A fia halála után a neki járó végkielégítést Erzsike kapta. Mint mondta, annyira nem sok, hogy házat vegyen belőle, így hát nemes célra adományoz belőle. Az első ilyen volt, hogy ötvenezer forintot ajánlott fel az augusztusi újraélesztési rekordkísérlethez. - Azért is támogattam az újraélesztési rekordkísérletet, hogy minél többen tanulják meg az újraélesztést. A fiamat is meg lehetett volna menteni, ha ott helyben újraélesztették volna. Ezért fontos, hogy tanulják meg minél többen - mondta Erzsike, aki már csak a kecskeméti rokonokat látogatja olykor-olykor.
Aztán jött a múlt hétvége. Erzsike néni százezer forintot ajánlott fel, hogy megvendégelje a sorstársait. – Tavaly októberben volt egy ételosztás az Arany csillagnál. Nagyon kedvesek voltak, kétszer is megkínáltak az ételből. Akkor és ott megfogadtam, hogy ha egyszer megtehetem, akkor én is adok másoknak. Erzsike megkereste a téren lévő üzlet vezetőjét, felajánlotta pénzt az alapanyagokra, ott pedig elkészítették az ételeket. Mi volt a menü? Hát amit a sorstársak válaszoltak Erzsike kérdésére: pörkölt tésztával, kovászos uborkával, palacsinta és gyümölcs.
A menedéket biztosító Magyar Mentőszolgálat Alapítványnak is felajánlott százezer forintot a néni. Hálás nekik, és szeretne hozzájárulni a működésükhöz, illetve a Papírgyári úti épület tervezett renováláshoz.
A nyugdíj mellett még mindig hetente többször dolgozik . Takarítást és kerti munkákat vállal. Idős néniknek segít, olykor az ebédet is elhozza nekik. Vannak olyan helyek, ahol ebédet is kap, mosolyogva mesélt arról, hogy egy nagyvenyimi néni annyi ételt ad neki, hogy még aznap estére is marad. Lakásra nem elég a pénze, mint mondta, a nyugdíjából nem is tudná fenntartani. Jól érzi magát a szállón. Gyűjtögeti a kis pénzét, de nincs komoly terve. Szabadidejében szeret rejtvényt fejteni, és verseket, novellákat írni. Már van negyvennégy saját verse és tíz novellája. Versenyekre is eljár. Büszkén meséli, hogy az Illés Gyula verseny művészeti kategóriába értékelték, a székesfehérvári Ki-mit-tudon pedig kategória győztes lett. Mindig a saját verseit adja elő. Most éppen a november 12-i szociális munka napja alkalmából szerveződő ünnepségre készül, ahol szintén egyik saját versét adja elő. Festeni is szeret. Két képe díszeleg a Sörtanszéken, és vannak alkotások egy másik piac téri kocsmában is.
A versei többsége a hazaszeretetről szólnak. Az egyik kedvenc versét velünk is megosztotta:
Az én hazám
Idehaza ragyog a nap, fényesebb a csillag.
Szőke a Tiszta, kékebb a Duna,
az alföld, s a hegyek gyönyörűek.
Idehaza élnek szüleim, gyermekeim ide születtek.
Testvéreim vannak itt. S itt vagytok ti nekem.
Ti nem érzitek, ti nem látjátok?
Az arcom kipirul, könnyezik a szemem,
mikor a magyar Himnuszt énekelem, s tőletek hallom.
Igen, ez a szép, drága gyönyörű Magyarország
az én hazám, s a tiétek!
