Farkas József pentelei kisbirtokos azon a napon, november 11-én, ahogy szokta, minden bizonnyal többször felütötte zsebórája fedelét. Miért ne, hiszen szerette a príma mesterművet, az ezüstbe vésett szép rajzolatát. Büszke volt rá.
Bár, ahogy haladtak előre a hetek, hónapok, egy év, meg újra egy, lehet, hogy mind ritkábban vette elő az órazsebből. Mert emlékeztette a hét, messze lévő, puskacsővel szembenéző fiára.
Az óra fedelén egy név volt. De micsoda név! Első Ferencz József, Isten kegyelméből Ausztria császára, Magyarország apostoli királya szignóját véste rá a bécsi ötvösmester. Az uralkodó 1915. november 5-én küldte az ezüstórát Pentelére, s a becses ajándék mellé még ötszáz koronát is tétetett a magánpénztárából. Ezzel fejezte ki köszönetét a Farkas-család fejének az áldozatért, amit az országért hozott: fiait a haza szolgálatára adta. Katonának. Nyolcból nyolcat.
Igaz, egyet, a legkisebbet hamarosan visszakapta. Történt ugyanis, hogy miután a népes család valamennyi ifját beszippantotta a háborúviselő sereg, a hadparancsnokságon elgondolkodtak: csak nem igazságos az, hogy nyolcból legalább egy nem kapja meg az esélyt, hogy túlélje; ha a többi el is esik, maradhasson legalább egy fia az apának. És a legkisebbet, aki már szintén bevonult, leszerelték.
Ami azt illeti, a döntéshozók nagyot tévedtek. Nem csak egy gyermeke maradt Farkas úrnak. A hét zubbonyt viselő fiú közül nem mindegyik halt meg! Csak öt…
Öt gyász, öt gyermek elsiratása… ezért is, meglehet, hogy a végén már soha nem vette kézbe az órát az öreg. Neki, a nagy vesztesnek már nem jelenthetett vigaszt a mágikus 11-11-11-es szám sem. Az, amely jelezte, hogy a 11. hónap 11. napja 11. órájában véget ért a háború. Életbe lépett a békeszerződés, amit a compiègne-i erdőben, a vasúti sínpáron álló pullmankocsiban jegyeztek az aláírók. Az I. világháború utolsó áldozata egy amerikai közlegény volt. A fegyvernyugvás előtt egyetlen perccel érte a halálos lövés.
Ki lehetett Pentele utolsó hősi halottja? Nem tudom. Tán Bíró György. Éppen két héttel a fegyverszünet előtt, 1918. október 28-án esett el a harctéren. Igaz, a nevét nem lelem se veszteségkartonon, se az újvárosi emlékművön – talán azért, mert nem pentelei lakos volt. De itt született 1896-ban. És ott van a híres fehérvári bandérium, a császári és királyi 69-es gyalogezred áldozatai között. A legendás Hindenburg-bakák egyike volt. Ebben az ezredben szolgált haláláig a Farkas-család három fia. Ők, ahogy a két másik Farkas-fiú, a szintén fehérvári 17-es népfelkelő gyalogezred bakái is, megjárták a rettenetes doberdói poklot. De ezredeik legalább ott lehettek a dicsőséges pillanatokban is: a híres áttörésnél, amelyet a hadtörténet csak caporettói csodának nevez.
Pentele valamennyi családjának áldozata kegyetlen veszteség volt. De mind közül Farkasék szenvedték meg legjobban a háborút. Halott fiaikról keveset tudhattak meg, s ma is egyre reménytelenebb, hogy bármi újat megtudhatunk. Hogy miért? A 69-es ezredben fennállása alatt 69 ezren szolgáltak. Alig 37 ezernek maradt fönn a neve. És csak 1690 emberről tudunk valami keveset azon túl, hogy születtek, éltek, haltak…
