Díjat kaptak az osztálytársukat újraélesztő diákok

Díjat vehettek át a társukat újraéelszető diákok a Dunaújvárosi Vöröskereszt éves, ünnepi összejövetelén. Feth Katalin a Magyar Vöröskereszt Dunaújváros területi vezetője köszöntőjében saját, anyai érzéseit sem kerülte meg:

„A négy fiú hétköznapi hőstettét szeretnénk megköszönni ezen alkalommal. Hétköznapi tett azért, mert nem rémültek meg, nem zavarodtak össze a felelősség súlya alatt. Azt tették, amit tenniük kellett az adott időben és az adott helyen. Hősök azért, mert felnőtteket megszégyenítő felelősségtudattal álltak helyt ebben az embert próbáló vészhelyzetben. Szülő vagyok, édesanya. Életet adtam két gyermeknek. Már felnőttek, de azóta is féltő gonddal figyelem lépésüket, rettegek attól, hogy bármilyen bajuk lehet. Amikor Dani történetét megtudtam a második gondolatom az édesanyáé volt. Nagy áldás a sorsnak, hogy abban a pillanatban Dani nem volt egyedül.”

Szabó Melinda, az édesanya arcán, az est folyamán többször is megjelentek a hála és öröm könnyei, ahogy körültekintett a teremben, ám azokat a napokat soha nem fogja elfelejteni.

Borzalmas, amikor felhívják az embert, hogy meghalt valakije. Én ezt már egyszer átéltem a férjem kapcsán, és borzalmas, amikor azt mondják, hogy a gyerekedet újraélesztik. Leírhatatlan fájdalom, borzalmas. Ezt szerintem csak az tudja megérteni, aki már átélte. Nagyon sok esetben megkapom, hogy ami velem történt „az semmi”, s akkor sorolják a maguk fájdalmát. Az emberek sokszor annyira érzéketlenek. Borzalmas volt látni, ahogyan beemelik a helikopterbe a fiamat. Ugyanazt átéltem tizenegy éve a férjemmel, akit szintén beemeltek.  Aztán nem kis sebességgel Székesfehérvárra mentünk, álltam az ágya mellett, és láttam: a gyerekem lélegeztető gépen van. És azt mondta az orvos, nem biztos, hogy megéli a holnapot. Amikor tudatosodik az emberben, hogy ez velem nem történhet meg. És tudom, hogy a hit hegyeket mozgat, s nagyon hiszek. Kértem a Jóistent, hogy ne vegye el tőlem. Borzalmas volt. A Jóisten vele volt, hogy a tanár néni előtt ötven méterre esett össze és egyből volt négy olyan gyerek, akik nem estek pánikba és segítettek rajta. Én sokkot kaptam volna, pedig tanultam az újraélesztést. Ezt tanítani kellene egyébként, minden iskolában, ahogy régen. Most hatalmas hálát éreztem, köszönetet a fiúknak, ez sugárzott az est folyamán. Paulusz Ádám a fogadott fiam lett, ő kezdte el és még akkor is folytatta a mellkas kompressziót, amikor kint voltak a mentősök. A két befújást Almási Palika csinálta, ő a másik szívem csücske… Örökké hálás leszek nekik. És ha bármiben tudok segíteni nekik, akkor megteszem.

Megkérdeztük a srácokat is, hogy miképpen gondolnak vissza hőstettükre és az azóta eltelt időre.

Paulusz Ádám:

 „Nagyon örülök, hogy így együtt lehetünk és hogy jó barátok lettünk, ez az eset közelebb hozott minket egymáshoz. Az interneten egy teljesen pozitív történet bontakozott ki ebből. Nekem volt, aki azt írta, hogy reggel nagyon rossz kedvvel kelt, de feldobta a napját, hogy ilyet vittünk véghez. Azért ez akkora hatással volt ránk, hogyha bármikor meglátjuk egymást, eszünkbe jutnak a történtek.

Steigervald Dávid:

„Egy csapatban vagyunk, jobban összebarátkoztunk, s jobb lett a kapcsolatunk. Én Palival, Danival nem beszélgettem előtte, nem voltunk olyan jóban, de most hál’ Istennek igen. A mindennapok nem változtak meg, mi sem változtunk. Vagyunk, mint előtte, igaz szorosabb kapcsolatban Ezek után a jövőben is ha találkozunk bárhol, biztosan beszélgetni fogunk. Eszünkbe fog jutni, hogy mi történt. Magunkkal fogjuk hordozni, mert elfelejteni nem tudjuk. Szerintem megmarad a barátság.”

Simon Levente:

„Igazi baráti viszonyba kerültünk. Ugyanúgy járunk iskolába, sportolnim a hétköznapok nem változtak. Átértékeltük, hogy mi is az az élet. Sokan gratuláltak, ami jól esett. Életünk folyamán vissza foguk emlékezni, még a gyerekeinknek is elmondjuk, s ezzel példát fogunk mutatni. Ha találkozunk, akkor nem megyünk el csak úgy egymás mellett.

Almási Pál:

„Örülök, hogy együtt a csapat, főleg, hogy Dani is köztünk maradt. Az életmentés valóban nagy dolog volt. Először nekünk sem esett le, hogy mit csináltunk. Igazából akkor, amikor kaptuk a visszajelzéseket, hogy ez azért nem egyszerű történet, mert nem sokan csinálták volna meg. Vannak, akik ettől félnek, rettegnek, de remélem, van az a réteg, akik odaállnak, aztán segítenek a társaiknak, mint mi. Ez a gondolat, ez a tett már mindegyikőnkbe beleivódott. Örökké fogunk erre emlékezni.”

Böde Dániel, akinek humorérzéke is kellően jól szituált, megjegyezte, hogy a focista névrokon csípődobását persze látta, sok sikert is kívánt a továbbiakhoz, de a véradók közössége most jobban megörvendeztette:

Nagyon örülök, hogy itt lehetek, s annak, hogy megtették értem azt, amit tettek. Nos, igen én „éltem át ezt a történetet de én nem szenvedéssel éltem meg. Nem tölt el szomorúsággal, mert végül is jól jöttem ki belőle. Semmilyen negatív dolgot nem hordok magamban. Szerintem mindenféleképpen megmarad a kapcsolat közöttünk, ha mást nem az aktuális közösségi csatornán. El fogjuk egymást érni, ez egészen biztos.

A véradókat köszöntő elnökség tagjai közt jelent volt Dr. Bozsits Attila, a Magyar Vöröskereszt Dunaújvárosi Területi Vezetőség elnöke, Szűcsné Szigeti Hedvig a Magyar Vöröskereszt Fejér Megyei igazgatója, Orosz Csaba dunaújvárosi tűzoltóparancsnok, Reszegi Imre, a Mentőállomás mentőtisztje és Gyöngyösiné Hoffer Szilvia, területi vezetőségi tag.