Magyarul szólván…

A Habsburg-Lotaringiai ház jelesei ugyanis nem voltak híresek magyarnyelv-tudásukról. Az uralkodói erényekben amúgy cseppet sem bővelkedő Ferdinánd ebben kivétel volt – a magyar mellett egyébként öt másik nyelven beszélt tökéletesen. És pártolta, hogy a törvénykezésben, a közhivatalokban és az oktatásban az anyanyelv érvényesüljön. Kézjegye törvényesítette az erről szóló döntést.

„Az ország Rendei ő Felsége kegyelmes megegyezése hozzájárultával meghatározták hogy:

1.§ Az országgyüléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki.”

Így kezdődik az 1844. évi II. törvénycikk, amelynek megszületése épp a mai naphoz kötődik: azon év november 13-án fogadta el a T. Ház. Korszakos jelentőségű volt. Törvények és királyi rendeletek, kancelláriai és helytartótanácsi leiratok, ítélőszéki határozatok eztán csak magyarul születhettek. Minden hatóságnál és valamennyi közoktatási intézményben kötelező lett a magyar szó. Mindez nagy hatással volt a tudásmonopóliumban megtestesülő kiváltságok csökkentésére és a nemzeti tudat erősítésére.

A mai napon egyébként kultúrhistóriánk egy, a magyar nyelvért és műveltségért rendkívül sokat tett honfitársunk születését jegyzi. Száznegyven éve, 1875. november 13-án látta meg a napvilágot Klebelsberg Kuno. A fehérvári cisztereknél érettségizett fiatalember Pesten jogot tanult és államtudományi doktorátust szerzett. Kivételes tehetségét a konzervatív nemzeti politika felfedezte. Kultuszminiszter lett. Egy évtizedes működése alatt korábban elképzelhetetlen fejlődésen ment keresztül a közoktatás. A népiskolai rendszer általánossá válását az ország Klebelsberg grófnak köszönhette, az arisztokratánk, aki a népi kultúra felétlen tisztelője és támogatója volt.