Hányan vannak az aprószentek? A kérdést Bálint Sándor népszokásgyűjtéséből ismerhetjük, és a választ is megkapjuk: száznegyvennégyezren. Ezt kell felelnie annak a gyermeknek, akit e napon mustármagért küldenek a szomszédba. Akár tudja, akár nem, a megvesszőzést, vagyis suprikálást meg nem úszhatja.
Az aprószentek napi vesszővel veregetés egykor sokfelé szokásban volt, de ma már szinte csak némely erdélyi közösségek tartják. Ez a rítus a bibliai történetre, a betlehemi gyermekgyilkosságra utal. Júdea uralkodója, Heródes úgy vélte, hogy a megszületett Megváltó a hatalmát veszélyeztetheti; elrendelte hát a Betlehemben született, két évesnél fiatalabb fiúgyermekek elveszejtését. Mint ismert, a kisded Jézus megmenekülése egy jelenésnek köszönhető: József a látomás szerint azt a parancsot kapta, hogy vigye biztonságos földre, Egyiptomba a gyermeket és anyját. Így tett.
Hogy a megölt kisgyermekek mennyien lehettek, nem tudni. A néphagyomány őrizte hatalmas szám csak a végtelen fantázia „terméke”, a tudósok szerint valójában tán harminc kisgyermek szenvedett halált. Ám egyetlen gyermek meggyilkolása is megbocsáthatatlan, ezért az öregkorára emberségéből kivetkőzött Heródest a rettegő nép csöndes megvetése övezte. Az aprószentek napján szokásban volt vesszőzés a mártírrá lett kisgyermekek fájdalmára hivatott emlékeztetni. Sokfelé házról házra jártak a legények és a meglett férfiak is, hogy a jelképes suprikálással büntessék a lányokat, mondván, Betlehemben a fiúk szenvedtek, hát most szenvedjenek a lányok. A vesszőzést jókívánságok követték, majd az elengedhetetlen traktálás.
Ez a szokás egyébként kettős tartalmat hordozott: a gyermekáldozatra emlékeztetés mellett egészségvarázsló rítus is volt, ahogy a vessző, a „zöldág” mindig is a növekedést, a megújuló életet jelképezte.
