István és János: férfi keresztneveink közül egykor a legnépszerűbbek voltak. Az e nevek viselőivel nem a legkegyesebb a sors – névnapjuk ugyanis a legszebb téli ünnepünk mögött kissé háttérbe szorul.
Az Istvánok járnak rosszabbul: karácsony másnapját még a születésünnep hangulata uralja, s az ekkorra eső névnapjukat így a kettősség jegyében élik. A templomokban ilyenkor megemlékeznek a név ókori jeles viselőjéről, az első keresztény vértanúról, Szent István diakónusról. Őt úgy tartották számon, mint Jézus hetvenkét tanítványa közül a legkiválóbb szónokot. Rá is emlékeztetnek az Erdélyben még sok helyütt élő szokás hordozói, a regölők, akik 26-án és 27-én járnak köszönteni – egy füst alatt az Istvánokat és Jánosokat.
Utóbbiaknak nem kell más ünnepi hagyománnyal közösködni, a mai nap csak a Jánosoké. És a bor tiszteletéé; ez viszont a névadó életéhez kapcsolódik, ahogy a jánosáldás hagyománnyá nemesedése is.
Az egykori halászból lett apostol és evangelista a tanítványok között a legfiatalabb volt, s az emlékezet szerint Krisztus által a legkedveltebb. Nem véletlen, hogy az utolsó vacsorán az Úr mellett foglalhatott helyet. Az apostolok közül egyedül ő kísérte el a Mestert a Golgotára, s a haldokló Jézus az ő gondjaira bízta édesanyját, Máriát.
A XI. század óta ismert szokás a búcsúzkodáskor előtti utolsó pohár bor jánosáldásnak nevezése; a középkori lovagok is ezzel indultak csatába. Eredete a legendabéli történetig nyúlik vissza, mely szerint mérgezett bort itatnak Jánossal, amikor egy pogány főpapot akar megtéríteni. A gyilkos méreg azonban hatástalan marad! Így lett Szent János egyik jelképe a borral telt kehely, s így vált az alakjához kötött ital jelképes értelművé. A borszentelés ősi szokását az egyházi liturgia megőrizte, ma a templomjárók ennek tanúi lehetnek. A borrendek is tisztelik és éltetik a hagyományt, így mára szinte ökumenikussá lett a katolikus tradíció.
Az egykori kántálók szavával mondva: szálljon minden házra Szent János áldása!
