Te csak dalolj, szegény bolond… -idézte fel a rég hallott nótát a férfi. Emlékezett, hogyan fakadt a dalra az öreg, amikor felesége pörölni kezdett vele. Gyakran pörölt az asszony, így sokszor került elő válaszként a dal, kétszer is elénekelve a refrént, ahogy illik. A néni pedig ettől még mérgesebb lett.
A mai meglett férfi, az akkori kiskölök ilyenkor lapítva várta a robbanást. Az pedig jött. Kevés dologgal lehetett jobban fölbosszantani az anyókát, mint ezzel. Sok év után a nevelőapja – mert az volt – bevallotta a kamasszá lett fiúnak, hogy nem akarta ő bántani az asszonyát. Nem is neki szánta azt a „szegény bolond” címkét, sokkal inkább magára értette. A szűkös lét, a kudarcos élete hozta ki belőle a keserűséget. A legnagyobb bánatuk az volt, hogy nem lehetett gyerekük.
Elszánták magukat, kérvényeket írtak a hatóságnak, vártak sokáig, aztán végre nevelőszülők lettek. Így került hozzájuk a kisgyerek. Ez egy ideig elsimította a dolgokat. A srác sok szeretetet kapott. Mindent megadtak neki, olykor maguktól vonva meg a jót. A fiúcska sose hívta őket anyának, apának. Nem is várták el. A bácsival hétvégeken kirándult, erdőt járt, nyáron olykor vadkempingeztek. Hol itt, hol ott verték fel két-három napra a kis katonai sátrat, vízparton, Ráckeve, Kulcs, Kisapostag határában. Meg Dunaújvárosnál. Ott robbant fel az öreg kis kávéfőzője.
Ez a kép jött elő az emlékeiből, amikor a férfi a lim-lom között meglelt egy alumínium dobozkát. Olvasta a préselt feliratot: Sport presso. Gártja: Lemezárúgyár. Igen, ezt vették meg az újvárosi műszaki boltban, miután a gőz szétvetette a régi kávéfőzőt. Ez az új remek darab volt, apró csőrös alkalmatosság, magassága még a kisarasz felét se érte el. Úton lévő ember praktikus eszköze, dobozában kis tégelyek kávénak, cukornak. Egy főzőtablettával teli tok megkopott címkéjén még ott az ár: 8 forint 60 fillér. Egy pasztilla a főző alá, egy szál gyufa, és pár perc múlva gőzölögve jött ki a kávé. A fiúnak persze, hisz még kicsi volt, csak az illatából jutott. De a kávéfőzés a nomádok földjén, az izgalmas volt. Akár a tűzgyújtás a bogrács alatt, amelyben aztán a paprikás krumpli rotyogott.
A férfi mostanság egy könyvhöz gyűjt anyagot. A téma a családból kiszakadt gyerekek sorsa. Jegyzetei közt egy alapítvány vezetőinek írt levél lapul. Egy kislány vallomása ez. Így köszöni meg, hogy megfordították az életét: „Sokszor kérdeztem a Jóistent: miért? Miért bánt engem oly nagyon? Aztán megismerhettelek benneteket. És olyan törődést, szeretetet nem éltem még át a »Gettóban«, ahol addig nevelkedtem. Hitet, szeretetet és reményt adtatok – egy új és szebb élet reményét!”
Az egykori kisfiúnak szerencséje volt. Neki nem kellett sokáig a „gettóban”, az intézetben lennie. Igaz, nevelőszülei szócsatája olykor-olykor fölzaklatta, de ahogy visszaemlékszik, boldog gyerekkora volt. Egyszer karácsony előtt, hogy legyen hal az ünnepestén, horgászni mentek az öreggel a befagyott Dunára. Léket vágtak, leengedték a horgot. Sok idő telt el, átfáztak. Csak hitvány keszegeket fogtak, mégse bosszankodtak. Nevettek. Pompás volt a sült hal a szentestén. És akkor egy hangos szó se volt…

