Rákay Philip csapolta a sört a KMI-ben

A segítség soha nem érkezhet későn, ha valóban megnyílunk egymás felé – talán ez volt a legmélyebb üzenete a tizenhat éve hagyományként megrendezett Segíts az Angyalnak elnevezésű akciónak a Kortárs Művészeti Intézet kávézójában pénteken. Az este folyamán mintegy hatszázezer forint gyűlt össze a hajléktalanok javára. A sörcsap mögött álló Rákay Philip szívesen osztotta meg vállalt jelenlétét olvasóinkkal. Mint kiderült, kötődése a városhoz korábbra nyúlik, mert szekszárdiként egyik barátja is itt lakott:

- Amikor megláttam, hogy a Vasmű útra kell jönnöm, azonnal a gyerekkori élmények jutott eszembe, mert remek pohárkrémeket lehetett itt kapni. Aztán a gyerekkori karácsonyok emléke! Sajnos, az elmúlt két évben elvesztettem a szüleimet. A saját gyerekeimnek próbálom átadni, amit tőlük kaptam karácsonyok alkalmával is. Számomra ez nem egy ünnep a sok közül, hanem egy időszak. Magamon is azt veszem észre hetek óta, sokkal érzékenyebben reagálok dolgokra. Ilyenkor hasít az emberbe, hogy a prioritások, hol is vannak a lelkünkben. Fontosnak hitt dolgok után szaladunk, s akkor ezt ők valahogy megsínylik, az ember meg számot vet: eleget adott-e? És jó adni, e nélkül nem megy. Azért is jöttem el erre az eseményre, az ötletgazda barátságán túl, mert egy nagyon szép lokálpatrióta kezdeményezés. Ilyenkor nem azt érzem, hogy jó, kipipáltam valamit, s elhallgat a lelkiismeret. Arra ébreszt rá, hogy hétköznapokon is érdemes erre odafigyelni, mert van egymással dolgunk. Mert ez egy nemzet.

Dékány Árpád Sixtus zirci főapát azt is megosztotta velünk, hogy mit tehetünk mi együtt, közösen:
- Az emberi rászorultság és szolidaritás nagyon bonyolult kérdéssé vált mostanság. Nem véletlen, hogy a Szent Atya szavait a migránsokkal kapcsolatban (sokan még keresztények is) nehezen tudják jól értelmezni. Magának a szolidaritásnak a fogalmát is sokszor rosszul értelmezzük. Gondoljunk csak a Kárpát-medencén belül élő magyarokra, hogyan viszonyulunk egymáshoz, mennyire az érdekek határozzák meg, ki mellé állunk, kit segítünk, kit nem. A keresztény embernek is gondolkodó emberként kell segítenie. Az egyház erkölcsi tanítása is azt mondja, a szeretet fokán a hozzám legközelebb álló az elsődleges. Nem azért, mert mást kirekesztünk, hanem, mert érte tartozunk a legnagyobb felelősséggel.  Házastárs a házastársért, apa a fiáért, s tágul ez a kör kifelé. A szeretet és a segítség analógiája, háttere az ugyanaz.

Azért nehéz ma segíteni egymásnak a világban, mert ezt a fajta erkölcsiséget, ami azt mondja, hogy a hozzám legközelebb álló fontosabb, mint én magam, ez háttérbe szorult. Helyébe lépett az individualizmus. A Szent Atya, amikor buzdít a segítségre, ennek a belső önzésnek a legyőzésére buzdít. A minap engem is kérdőre vontak, miért nem fogadunk be migránsokat a Zirci apátságba. Azt válaszoltam, egyrészt, mert nem kopogtattak, másrészt azért mert rengeteg olyan ember van körülöttünk, aki segítségre szorul, s nincsen ezer eurója, hogy csónakba szálljon. Még annyi sem, hogy egy hónapra előre be tudja osztani a kis pénzecskéjét. Kicsit tehát megütközök azon a fölbuzduláson, ki tudja honnan, kiket kellene mértéktelen támogatással ellátnunk, miközben az itt velünk élő szegény embereket, kiszolgáltatottakat meg úgy elfelejtjük. Ebben a médiának is nagyon nagy felelőssége van. Egy szó, mint száz, próbáljuk legyőzni magunkban az önzőséget, valami pozitívra váltani a másikhoz való fordulás tekintetében. Ha a jóra törekszem, a jó irányba terelem az életemet, a rossznak nem marad. Adni úgy kell, hogy tudom, szüksége van rá. Lelki értelemben is, fölemelni, hogy ember.