Várakozás

Türelmetlenül számoltuk az órákat, a perceket, legyen már napnyugta, teljesüljön be a vágyunk, legyen vége a tétlen várakozásnak. Amikor apánk kora esti sétára invitálva felöltöztetett, tudtuk, hamarosan eljön, amire annyira készültünk. Azt is megsaccoltuk, mennyi idő kell édesanyánknak, hogy földíszítse a karácsonyfát, de erről nem beszéltünk, csak cinkos pillantásokat váltottunk. A csodát ugyanis nem szabad megkérdőjelezni. Aki ezt teszi, a gyermeki álmaitól fosztja meg magát. Most is várok, de már nem türelmetlenül. Tudom, hogy a karácsonyérzést közénk hozónak néhány óra kell, mert még meg sem született, édesanyjával úton van Betlehem felé, pár mérföld még előttük van. Csak estére érkeznek. De akkor aztán már tényleg eljön a „rendelt idő”. Ám mire a hír, s a vele együtt járó örömajándék eljut a közel s távol élők házaihoz, ismét csak eltelik valamennyi az estéből. 

Sok dolga van a hírhozónak. Be kell térnie mindenhova. Elsőként is oda, ahonnét gyermekhang szűrődik ki. Aztán oda, ahol már megemberesedett fiatalok állnak szüleik elé. És persze a magányosokhoz. A betegekhez. Meg a betegek mellett most is őrt álló nővérekhez, orvosokhoz. A tűzoltólaktanyában a riasztókürt szavára figyelőkhöz. Az ünnepidőben is szolgálatban lévő más zubbonyosokhoz. A vaskohóknál a megszakíthatatlan műszakot teljesítőkhöz. Mindenhova. Azokhoz is, akik nem hiszik a csodát.Túl vagyunk a téli napfordulón, a pillanaton, ami az éjszakák rövidülését s a nappalok hosszabbodását jelenti. A keresztény ember számára a világosság kiteljesedését ősidők óta a karácsony ígéri. Még néhány óra, és eljön ennek az ideje. Kívánhatunk majd egymásnak áldott karácsonyt. Annak is, aki nem hisz az ünnep misztikumában, mert ez mindenkinek jár. 
Minden jóakaratú embernek.