A hároméves Dorinkát szülei nem tudták hová elpasszolni, különben is – mondták –, ilyen kicsi korban fel se fogja, nem rázza meg a szokatlan élmény, vitték hát magukkal a rokon bácsi végső búcsújára. A szertartás az ősi rend szerint zajlott. A kántor épp befejezett egy éneket, s akkor a pillanatnyi szünetet kihasználva a gyermek kieresztette a hangját. Két strófát ismert, s nem hagyván, hogy anyja beléfojtsa a szót, végigénekelte, egészen addig, hogy „ő leszen néktek üdvözítőtök, valóban”. Az idős pap szeretettel megsimogatta a fejét, s csak eztán fogott mondandójába. Ekkor már senki nem nézett megrovóan… A kisgyermek jót akart. Azzal járult hozzá a szertartáshoz, amit tudott. Épp hogy elköszönt karácsony ünnepe, szüleitől ezt az éneket már megtanulta, hát segített méltóvá tenni a ceremóniát. A temetőhistória rendhagyó pillanata lett ez.

Hogy a születés és a végső búcsú órái olykor közel esnek, sok család átélte már. Az örömhozó advent után ez különösképp megrendítő. Akit ez a trauma ér, legjobb, ha olvasmányélményeibe kapaszkodik. A nemzetközi hírű, legendás szívsebész, Papp Lajos könyve őriz sok különös történetet. Az egyik 1986-ba visz vissza bennünket.

Tél volt. Közeledett az ünnep. A mentők azon az estén a Szabolcs utcai kórház felé száguldottak. Kétgyermekes édesanyát vittek. Kritikus állapotban volt. A megérkezéskor derült ki: a professzor régi szívbetege ő, a műtét halaszthatatlan. Szombat volt, a hétvégi ügyeletes csapatot riasztották, azonnal megindult az előkészület. A megfelelő vér nélkül viszont az operáció nem indulhatott. És eljött az a pillanat, amikor már semmit sem tehettek. Akkor csörrent meg a telefon, közölték, hogy megvan a műtéthez kellő vér. Későn… A professzor tehetetlenségében ordítani kezdett: „Ennek az asszonynak két kicsiny gyermeke volt, egyedül nevelte őket, hát miért nem adtad meg neki, Istenem, az esélyt?!”

A történetnek azonban itt nincs vége.

„Visszanéztem a műtőajtó kis kerek ablakán, mintegy elbúcsúzandó az asszonytól… És ekkor a szívműködést jelző monitoron mintha valamit megláttam volna. Pillanatnyi őrület volt? Sem előtte, sem utána semmit sem láttam; csupán egyetlen pillanatra rémlett fel, mintha a monitoron moccant volna valami. Jóllehet, a lélegeztető gép is már vagy öt-hat perce nem működött… Fölkiáltottam: vissza a műtőbe!”

Amit a műtőnapló őriz: hatórányi eszeveszett hajsza, versenyfutás az idővel. S amit csak az orvos agya rögzíthetett: küzdelem a kétségekkel. Ám hat óra múlva – győzelem. Egy nagy sebész tudása kellett ehhez. Végső soron a professzor hite győzött akkor. Csoda? Az.

A kis Dorinka története, amivel kezdtem, rég volt. Az után eltelt tíz év, a lányka kamasszá serdült. És egy nap – derült égből villámcsapás… kórház. Trombózis. Egy fiatal doktornőhöz került. Ő mentette meg az életét. Karácsony utója volt. És akkor is csoda termett.